Ez a mese, amit most elmondandó vagyok, valóságos, igazi mese, pontosan úgy esett meg, ahogy elmesélem. A valóságos, igazi mese egy valóságos igazi tündérről szól, meg egy valóságos, igazi kisfiúról. A kisfiút úgy hívják, hogy Andris. A tündért úgy hívják ... de minek is egy igazi, valóságos tündérnek név. Nincs neve ennek a tündérnek, vagy ha van is, én bizony nem tudom. Mert az igazság az, hogy én is csak úgy hallottam róla, nekem is csak úgy mesélték ezt a tündért, de a maga színvalójában sohasem láttam, legfeljebb ha néha-néha vélem felcsillogni itt vagy amott az égjük ékes szárnyát, vagy a szép szemét. Tulajdonképpen nem is látta soha senki más, csakis Andris.
Ez az Andris nem királyfi, igazán nem az. Még csak nem is herceg, vagy gróf vagy báró, vagy valamiféle juhászlegény, aki elnyerte a királykisasszony kezét meg a fele királyságot. Andrisnak nincs se címe, se rangja, dolga viszont annál több akad. Andris ugyanis lakatosmesterséget tanul. A lakatosmesterség minden bizonnyal gyönyörűséges szép tudomány, de az megint más kérdés, hogy mint vélekednek erről a tündérek. Mert ők virágkelyhek- ben, patakok futó habjaiban, hegyi kristályok csillogásában laknak, a lakatos pedig zengő üllővel, csengő pöröly- lyel, dörgő bádoglemezzel, reszelővei, fúróval, vésővel dolgozik, igazán ritkán akad dolga a műhelyben virágkehely- lyel, ha csak nem vasból kovácsolt virágkehelyről van szó.
Andris mégis a műhelyben ismerkedett meg a tündérrel. Mégpedig rögtön az első nap. A tündér az esztergapad meg a satupad között állt, de senki se látta, csakis Andris és ő is csak akkor, amikor emberi alakot öltött, mert a tündéreket kizárólag emberi alakban láthatjuk meg, másképpen nem tudnak megmutatkozni előttünk.
Andris akkor éppen egy darab vasat reszelt. A vas is újdonatúj volt, a reszelő is, no meg Andris is, mert — amint mondottam — éppen aznap állt először a lakatosműhely satupadja mellé. S mivelhogy mindhárman olyan újdonatújak voltak, hát egyikük sem értette még a dolgát, nehezen haladt hát a munka. A tapasztalatlan Andris húzogatta a tudatlan reszelőt az újonc vasdarabon és egyszer csak elkezdett sajogni a tenyere. Szép piros foltok gyulladtak ki a tenyere bőrén, de Andrisnak nemigen tetszettek, mert sajogtak. Idő múltán a piros foltok megduzzadtak, nagy, puffadt hólyagokká dudorodtak és azok már nemcsak sajogtak, hanem alaposan fájtak.
Más ilyenkor abbahagyja a munkát, elbúvik az oszlopos fúrógép mögé, megfújkálja a tenyerét és jól kiszipogja magát. Más igen, de Andris nem. Hiszen az volt élete vágya, hogy lakatos lehessen! S hogy a sírásnak még az árnyékát is elhessegesse, hát összecsücsörítette a száját s jókedvű füttyszóra gyújtott. De olyan igen-igen jókedvűre, hogy a puffadt hólyagok mind elsárgultak mérgükben.
Ezt a füttyszót hallotta meg a tündér s mi tagadás, nagyon megtetszett neki. Hamarjában emberi alakot öltött hát s szakasztott olyan lett, mint valami öreg, sokat tapasztalt lakatosmester. De az csupán cselfogás volt részéről. Az öreg lakatosmester képét viselő tündér kilépett a gyalugép mögül, elhaladt az esztergapad mellett s odaállt Andris háta mögé. Nagy, erős, kemény kezével megragadta a reszelőt s húzkodni kezdte. Andris érezte, hogy a reszelő csak úgy suhan a vason, mintha szárnya nőtt volna s a tenyerén a hólyagok is sokkal kevésbé sajognak. Végül már nem is érzett semmi fájdalmat. És délután, mikor letette a reszelőt s megnézte a tenyerét, hát látta, hogy már sokkal erősebb, keményebb, mint reggel volt.
Másnap reggel a tündér megintcsak odaállt Andris mögé és segített neki a reszelőt húzogatni. Így ment ez harmadnap és negyednap is, míg végül Andris tenyere éppen olyan erős és kemény lett, mint az öreg lakatosmester-íün- déré. Akkor a tündér a vízcsaphoz lépett, megmosta a kezét s szépen visszasurrant az esztergapad mögé. Onnan hallgatta a vidám füttyszót.
Az egész műhelyben senki sem tudott erről a varázslatról, de tudták a kalapácsok, a reszelők meg a fűrészek s mindannyian jól ismerték a tündért, hiszen ott lakott velük a szerszámosfiókban. S azontúl úgy engedelmeskedtek Andrisnak, mintha már száz esztendeje együtt dolgoztak volna vele a száz esztendős lakatosműhelyben. A vasat úgy vágták, mint a vajat, az acélt úgy metszették, mint a puha sajtot. S Andris vidáman fütyörészett.
És a tündér, ha Andris füttyszavától virágos kedve támadt, hát rátelepedett a fűrészre vagy a reszelőre. Nem látta senki, de Andris tudta, hogy ott üldögél a szerszám hegyén, abból tudta, hogy a reszelő még könnyebben siklott, a fűrész még sebesebben csúszott, mint máskor. És Andris füttye még vidámabban kanyargóit az öreg műhely vén pókhálói között.
A tündér neve nincs kint a műhely cégtábláján. Talán nincs is neve. Minek egy tündérnek név és minek egy tündérnek cégtábla? De ott él a műhelyben, ezt elhihetitek, s ha eljön az ideje, hát ti magatok is megismerkedhettek vele. Akkor majd meglátjátok, hogy szakasztott olyan, mint a mesében.