Quantcast
Channel: Mesemorzsa
Viewing all 905 articles
Browse latest View live

Lovas Gábor: Esőben

$
0
0
Cseppre csepp, megered,

Koppra kopp, már zuhog.

Nyisd ki gyorsan esernyődet,

Én alábújok.

Fák ruhája mind megázik,

Tócsák háta hólyagos,

Az utca, a ház is fázik,

Én is csurom víz vagyok.

Cseppre csepp, megered.

Koppra kopp, már zuhog.

Nemsokára kisüt a nap,

Majd megszáradok.

Weöres Sándor: A béka-király

$
0
0
Nád alól és gőz alól

Vízi várból nóta szól,

Vízi várban zöld kövön

Dalol Ung király-



Hallja kinn a sima rét

Ung királynak énekét,

És nótára hajladoz

Lepke és fűszál.

Csanádi Imre: Locska

$
0
0
Fürge patak,

Licsi-locs,

Merre-hová

Iramodsz?

Malomkereket

forgatok.

Szomjú madárkát

Itatok,

Locsolok tikkadt

Kerteket,

Meztelen lurkót fürdetek.

Restár Sándor: Vízbe estem

$
0
0
Folyó folyik (kézzel kanyargás)​

vize árad (kitárjuk a karunkat)​

jaj az ingem lassan szárad!(a pólónkat mutatjuk)​

Vízbe estem (leguggolunk)​

kiúsztam (úszó mozdulattal felállunk)​

most az egyszer megúsztam.(homlokunkat töröljük)​

Vízzel, vizi állatokkal kapcsolatos találós kérdések

$
0
0
Úgy megyen, meg nem áll, földön fekszik, fel nem áll.
Ágazik, bogazik, mégsem levelezik. Mi az? (folyóvíz)

Miért kacag a patak? (Mert csiklandozzák a halak.)


Magasabb a toronynál,
vékonyabb a nádszálnál.
Sírva dudorászik,
Ezüstösen poroszkál.


Felül kopog, alul csobog.



Felhőből jön, földre ér,
onnan hamar visszatér.



Erős, tán a legerősebb,
az életnél is idősebb,
s a föld színén, a föld alatt
meg sem állna, mindig halad.
Néha mintha szárnya volna,
felszáll messze a magasba,
a ha elunta égi útját,
könnyei a földet mossák.



Felhő könnye hull a földre,
Futó csermely lesz belőle.
Találós kérdések a vízről:
Ha sok van, veszély,
Ha kevés van, baj.
Ha nincs belőle,
elpusztulsz.



Reggel hidegen felfrissít,
este melegen tisztít.
Nyáron felüdít.



Egyszer locsog,
máskor csobog,
te vödörben hordod.


Nagyon hidegben jég leszek,
nagy melegben pára.
Szárazságban rálocsolnak
fűre meg a fára.



Hajót hordok hátamon,
megtorpanok gátakon,
gépet hatok, kereket,
húgaim a fellegek.







Fenn is van, lenn is van,
kinn is van, benn is van,
néma is, zenél is,
lágy is és kemény is,
fehér is, szürke is,
lomha is, fürge is.


Szalad lába nélkül,
mindent elnyel torok nélkül,
ágya van, de nem alszik.
( folyó )



Ágadzik, bogadzik,
mégse leveledzik.
( folyó )



Megyen, megyen,
meg sem áll,
hanyatt fekszik, fel sem áll.
( folyó )



Ide s oda kanyarog,
Nyárban sokszor sanyarog.
Mikor aztán van mit inni,
Veszedelmes szokott lenni.
Víz a lelke, jég a háta,
Aki ügyes, kitalálja.
(folyó)



Hanyatt fekszik,
úgy szalad,
Erdőn, völgyön át halad.
( folyó )


Nyáron puha, mint a szél,
s hajót visz a hátán.

Mondókák az esőről

$
0
0
Ess eső! Ess! Holnap délig ess!
Zab szaporodjék, búza bokrosodjék.
Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka,
még annál is hosszabb, mint a Duna hossza.

Eső, eső csepereg,
megáznak a gyerekek,
sáros lesz a kiscipő,
vizes lesz a főkötő

Esik eső, jaj-jaj-jaj!
mindjárt itt a zivatar.
Tüzes villám cikázik,
Aki nem fut, megázik.

Eső, eső, essél,
Buborékot vessél,
Hogy a búza nőjön,
a gyemek örüljön,
Lesz kenyér, lesz kalács,
fánkból is nagy rakás!

Esik az eső, süt a Nap,
Paprikajancsi mosogat.
Hát az öreg, mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál.
Eltörött a pipája,
János bácsi csinálja. 

Állok az esőn, nézem, hogy potyog,
sok kicsi cseppecske orromon kopog,
csiklandozza arcomat, befogom az orromat,
kinyitom a számat, be is kapok hármat!

Víz világnapja (március 22.) - válogatás

$
0
0
Forrás: http://csimota.hu/hu/konyv/vizcsepp/
Versek:

Sarkady Sándor: A póruljárt harcsa

B. Radó Lili: Esőcseppecskék — mese

Szilágyi Domokos: Sütött a nap

Tolna Éva: Csepp

Zelk Zoltán: Két patak

Zelk Zoltán: Halország

Zelk Zoltán: A kis patak

Nyulász Péter: Pancsoló

Orgoványi Anikó: Csireg – csorog az eső

Gazdag Erzsi: HOL LAKIK A HALACSKA?

Lovas Gábor: Esőben

Restár Sándor: Vízbe estem

Weöres Sándor: A béka-király

Fésűs Éva: Békanóta

Zelk Zoltán: Békabánat

Csanádi Imre: Locska

Móra Ferenc: Zúgó patakon


Találós kérdések:
Mesék:

Miért sós a tengervíz​? - japán mese

Mese a piros kalapos békáról- lengyel mese

Kányádi Sándor: Pitty-potty és litty-lotty

Az icike-picike halacska

Szutyejev: A kis hajó

Gazdag Erzsi: A pisztráng és a patak

Móra Ferenc: Csupaszem, a világjáró

BARTÓCZ ILONA: MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL

Petrolay Margit : A világszép kecskebéka

Zelk Zoltán: A patak meséje

A forrástól a tengerig - Mese a vízről

A tölgy és a nád (Állatmesék)
Az áruló béka (Állatmesék)
A finnyás kócsag (Állatmesék)
A menyét, a nyúl és a macska (Állatmesék)
Csupaszem a világjáró (Móra Ferenc meséi)
A vizimolnár lánya (Móra Ferenc meséi)
A sédi malom (Móra Ferenc meséi)
Az aranyhal (Benedek Elek: Magyar népmesék)
A 13 hattyú ( Benedek Elek: Magyar népmesék)
A róka és a gólya (A világ legszebb meséi)
A patak meséje (Zelk Zoltán: Erdei mulatság)
Párácska (Zelk Zoltán: Erdei mulatság)
A nagyravágyó felhőcske (Zelk Zoltán: Erdei mulatság)
Halkisasszony (77 magyar népmese)
A teknősbéka és a vadrucák (Ma én mesélek)
Hattyú vitéz (Ma én mesélek)
Halász Józsi (Ma én mesélek)
A világszép nádszál kisasszony (Mese vers az óvodában Zilahy Józsefné Hová szaladsz vízipók ( Zelk Zoltán: Erdei mulatság)
Kacsa úsztató (Zilahy Józsefné: Mese vers az óvodában)
Gólya, gólya (Zilahy Józsefné: Mese vers az óvodában)
A jeges medve ( Zilahy Józsefné)

Dalok:
Debrecennek van egy vize
Csermely halkan zúgott
Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba
Benn a vízben a teknősbéka ( Gryllus)
Nem tudja a bálna (Gryllus)
Kémény tetején (Gryllus)
Hajlik a fűzfa (Gryllus)
Béka mama lesbe áll (Gryllus)
A part alatt
Hej halászok, halászok
Elesett a lúd a jégen
Hej Dunáról fúj a szél
A patyiti halastóba
Által mennék én a Tiszán
Nád alól
Égen felhők látszanak
Gyertek haza ludaim
Egyél libám
Gólya bácsi gólya, hol jártál azóta
Gólya viszi a fiát
Itt is egy kis kút
Csepp, csepp csepereg
Csipp, csepp két csepp
Tó vize, tó vize
Széles a Duna
Kis kacsa fürdik
Balaton közepe náddal van kerítve


Filmek:

Esőcseppecskék - diafilm

Linkek: 

http://www.aprolepes.hu/viz
Hasznos link a Föld édesvízkészletéről.
Interaktív térkép, melyen megnézheted, hol, mennyi felszín alatti víz található.

Kányádi Sándor: Az én folyóm

$
0
0
Az én folyóm csak egy patak
tengerem a kert végi tó,
a récéket s a ludakat
fürdőzésre csalogató.

Ott szoktam én papírhajót
úsztatgatni, kórétutajt.
Kedvemtől még a korhadó
szilvafa is mindig kihajt.

Csigabiga a vonatom,
nem hinnétek, áramra jár:
táplálja a fűszálakon
huzalként rezgő napsugár.

Csápjaival szedegeti
az éltető sugarakat,
s bár sínpárja nincsen neki,
lassacskán, de azért halad.

Így teleget a szép idő
kínálgatja örömeit.
Repülőm a szitakötő,
zöld szárnyával őszbe röpít. 




Kányádi Sándor: A halak bosszúja

$
0
0
Tutajos Lajos és
Úszó Pál
vízre szálltak egy
szál deszkán.
Szerencsét akartak
próbálni,
deszkán hasalva
horgászni.
Billegett-büllögött
a deszka,
markolta, tartotta
Lajoska.
Pál meg a horgot
kezelte:
dobta, rántotta,
emelte.
Nem is lett volna
talán baj,
hogyha nem jön egy
falánk hal,
s mellette még egy
csapatnyi.
Táncolt a dugó,
ropogni
kezdett a bot, és
roppant is,
nyelte is már a
roppant víz.
Mindketten kaptak
utána,
nem volt gondjuk a
deszkára.
Erre várt csak a
csapat hal:
orral, uszonnyal,
farokkal
tovalopták a
szál deszkát,
s föl-fölugrálva
kacagták,
mint úszik partra
kifosztva
Pali s utána
Lajoska.

A papucsszaggató királykisasszonyok

$
0
0
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.
Azám, mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem az öreg Szent Péter, s kérdi:
- Mi bajod, fiam? Mért sóhajtozol olyan erősen?
Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs.
- Hát aztán mi kéne? - kérdezte Szent Péter.
Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:
- Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki sem lát a jó Istenen kívül.
- No bizony, ha csak ez kell, azt adhatok - mondotta Szent Péter, s a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.
Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a király városába nem ért.
A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s mint kerülnek el hazulról, s azt sem tudják, hol s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket.
Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, és sem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított strázsákat, százat is egyszerre, a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta őket, hogy egyszeriben ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig: aludtak, mint a fekete föld.
Mit volt mit nem tenni, a király kihirdette ország-világ előtt, hogy annak adja a leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.
Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, mikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában, látatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán Hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot. Így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, fölébresztette a kicsi királykisasszonyt. Hej, megijedtek a lányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézes-mázas szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s neki is szárnya nőtt egyszeriben. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény. Fölszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepében, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyökre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is a tarisznyájába tette. Hej de hogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges-végig! Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinek:
- Jaj, Istenem, Istenem, miért jövék el veletek! Valaki itt van az erdőben s meglátott!
A nénjei nagyot kacagtak.
- Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül!
Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat.
Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s továbbrepültek.
Ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykutakból, s a juhászlegény tarisznyába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedségén, s továbbrepültek. Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek arany vesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeriben fölpattant, a leányok be az ajtón, a juhászlegény is utánok.
Hej, édes Jézusom, ne hagyj el! Hát oly szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jő a leányok elé tizenkét úrfi, csillogó-villogó gúnyában, kedvesen, édesen pisolyogva, mosolyogva, mézesmázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp-hopp! táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél; repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupaselyem papucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult: mást a helyébe, van aki fizesse! Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán minden papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss! szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.
Na, elkövetkezik a reggel, s a juhászlegény fölmegy a királyhoz.
- Hát, fiam, tudsz-e valamit?
- Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.
- Mondjad, fiam, mondjad!
A juhászlegény töviről hegyire elmondott mindent, akkor aztán a király behívatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.
Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjában, a réz-, az ezüst- s az aranypoharakat, elé a réz-, ezüst- s aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta: mit volt mit nem tenni, megadták magukat a leányok.
Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is.
Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az: hét puszta faluban nem akadott párja.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.



Tarbay Ede: A mogorva egér

$
0
0
Kamrapolcon sajt, kerek,
földszint, három emelet,
ablakában virágszál:
jó paprikás kolbász áll.

Benne asztal: szalonna,
dunna — vajból — halomba,
mézeskalács-csuporban
mogyoró és dió van.

Lakója egy vén egér,
morcos, morgós mindenér,
csak a házát szereti,
föl-le sétál, figyeli.

Házőrzője, egy nagy pók
éjjel-nappal silbakolt,
nem is járt a kamrába
Mári néni macskája.

Nem járt, nem is nyivákolt,
rosszkedvű tán azért volt,
ezért dúlt-fúlt az egér
nagy morcosan mindenért.

Stefán Luca: A gombarugdosó

$
0
0

Stefán Luca, mai meseíró 12 kedves történetben mesél a gombákról. a könyvKalaposkalandok címmel jelent meg, amelyet a szerző illusztrált. Ebből ízelítőül bemutatok nektek egyet. Szerintem az ovisaim is szeretni fogják. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe!




Egyszer volt, hol nem volt, északtól délre, déltől pedig északra, volt egy keresztben széles, széltében hosszú nagy hegység.
Élt ebben a hegységben egy vaddisznó, aki nem szerette a gombákat. Sőt, egyenesen utálta őket! Nagy szó ez, hiszen minden tisztességes vadmalac odavan legalább az ízletes szarvasgombáért, de van, amelyik minden ehető gombát megkóstol.
Ám ez a vadmalac csak felrúgni és sértegetni szerette a gombákat. De azt legalább nagyon!
Egyik nap, ahogy ment le a hegytetőről a völgybe friss patakvizet inni, különösen sok gombával találkozott.
– Nicsak, te milyen gomba vagy? – kérdezte az elsőt, egy csokor sárga kalapost egy korhadó tuskón.
– Kénvirággomba – felelte az.
– Kénvirággomba, rémvirággomba! – csúfolódott a vadmalac, és lerúgta a tuskóról a szép csokor gombát.
Néhány lépéssel arrébb egy nagy, sudár gomba került az útjába.


– Téged már ismerlek, őzlábgomba, bűzlábgomba! – azzal olyat rúgott a gombába, hogy egy focilabda megirigyelhette volna.
– Jé, hát te miféle vagy? – kérdezte nem sokkal később egy halványsárga kalapostól.
– Citromgalóca.
– Lócitrom galóca! – heherészett, és eltaposta a törékeny gombát.
Kisvártatva egy kidőlt fán kisebbfajta, lilás, tölcsér alakú gombát pillantott meg. A gomba gyanútlanul mutatkozott be:
– Békagomba vagyok.
– Békagomba, bénagomba! – nyújtogatta a nyelvét a malac a gombára, majd őt is felrúgta.
Egészen elégedett volt magával, amiért ilyen pusztítást végzett. Mire a patakpartra ért, teljesen el is fáradt a sok rugdosástól. Ivott a patak hűsítő vizéből, majd leheveredett egy kisebb bozótosba. A patakcsobogástól, lombsusogástól hamar lecsukódott a szemhéja.
Álmában addig folytatta a gombák pusztítását, amíg a világon egyetlen gomba sem maradt. Micsoda szép álom volt ez neki! Naphosszat járhatta az erdőt anélkül, hogy egyetlen csúf kalapossal, süvegessel, taplóval, pöfeteggel vagy más gombával találkozott volna.
Teltek a hetek, hónapok a malac álmában, a gomba nélküli világ pedig egyre furcsább lett. Az erdő avartakarója megvastagodott. Nem volt már kellemes sétálgatni: a sok száraz levél óriási halmokban állt, és némelyikben a malac teljesen elmerült.
A levélkupacok korhadó fatuskókat, lehullott ágakat takartak. Bizony megesett a malac álmában, hogy miközben próbálta kiverekedni magát a falevelek alól, még jól bele is rúgott némelyikbe. Nem voltak ám ezek a fadarabok olyan puhák, mint a gombák! Közel sem volt olyan jó érzés rugdosni őket. Bosszankodott, dühöngött a malac, fájt a lába. Szidta az erdőt, és arra gondolt, hogy korábban vajon miért nem volt ennyi falevél, tuskó, száraz faág a földön? Talán a gombák voltak, akik ezeket eltakarították?
Ha fölnézett, akkor sem látott semmi biztatót. A fák lombkoronája nem zöldellt már üdén, gallyaik, leveleik betegesek voltak. Sokan kiszáradtak, száraz ágaik bánatosan meredeztek fölfelé. Árnyékot nem adtak, odvaikat elhagyták az állatok. Csak nem a gombák gondoskodtak korábban arról is, hogy föld alatti fonalaikkal védjék a fák gyökerét a kiszáradástól?
Így vált rémálommá a gomba nélküli világ. A vaddisznó most már nem élvezte a sétákat: bármerre nézett, pusztuló erdőt látott.
Mikor felébredt, zakatolt a szíve, és olyan rémült volt, hogy néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.
Aztán szétnézett. Ott volt a jól ismert patak, égerfákkal a partján, távolabb az erdei ösvény, picit jobbra a tegnapelőtti túrás. Megnyugodott, hogy ez a szörnyű pusztuló erdő csak álom volt. A valóságban a fák erősek voltak, a patak vidáman zubogott, és a szomszéd fa tövében növő tintagomba is egészséges volt.
– Tintagomba, dinkagomba! – kiáltotta volna, de a torkára fagyott a szó. Eszébe jutott a rossz álom.
– Ha ennyi jót tesznek az erdővel, akkor tőlem maradhatnak – mormogta, és soha többet nem rúgott fel gombát.

Stefán Luca: A mézeskalácsszív

$
0
0

(Anna meséje)



Madárcsicsergős tavaszi délután volt. A kert üde pázsitja hívogatóan zöldellt, a levegőben virágillat terjengett. Pillangók szálldostak virágról virágra, méhek zümmögtek körülöttük, és az ég tiszta kékje langyos délutánt ígért. 


Anna szerette ezt az időt.
– Anyuci, játszhatok a kertben? – kérdezte Anyától, kezében új szerzeményét, egy csodaszép, piros mézeskalácsból készült szívet szorongatva.
Anya bólintott, Anna pedig boldogan szaladt ki a kertbe.
Éva néni hétvégén vásárban volt, onnan hozta neki ajándékba a szívet. Ez volt a legszebb mézeskalács, amit Anna valaha látott.
Közepén nagy tükör csillogott, körülötte fehér cukormázvirágok díszelegtek. A szélét csipkeszerű minta szegélyezte, és még az illata is csábító volt.
Annának mégsem az volt a terve, hogy megeszi az édességet. Ahhoz túl szép volt. A tükör pedig remek játéknak tűnt.
A kislány felült a hintaágyra. Lábát lógázva csodálta magát a tükörben: huncut szemét, nevetésre álló száját, és az arca elé hulló rakoncátlan hajfürtjeit.
Miután jó alaposan megnézte mosolygó arcát, nyelvet öltött a tükörre, és kuncogni kezdett a látványon. Aztán kimeresztette a szemét és vicsorított.
Orrát felhúzva, arcát eltorzítva szórakoztatta magát a legkülönfélébb grimaszokkal.
Egy idő után elunta a játékot, és saját maga helyett a világot kezdte vizsgálni. Hol a háta mögé nézett, hol az égboltot látta, időnként pedig a cseresznyefa koronájába tekintett.
Nem is olyan rég még a rügyeit bontogatta a fa, és most már illatos virágsziromeső záporozik körülötte. A virágok helyét lassacskán átveszik a napról napra növekedő kicsinyke zöld bogyók. Csupán hetek kérdése, és lehet szedni a finom, illatos, roppanós cseresznyét.
Most azonban még csak a tükörben szemlélheti az éretlen gyümölcsöket, a zöld levélkezdeményeket és a hangos cserregéssel a fa tetejére ereszkedő fekete-fehér madarat: egy szarkát. 
A madár tollászkodni kezdett, kíváncsian méregetve Annát és a mézeskalácsot. Csábította a tükör villogása, ezért kis idő múlva így szólt:

Micsoda szép csecsebecse!
Nem érdekel cserebere?

– Nem cserélek – felelte Anna. – Ez egy különleges játék. Az egész világ benne van!
A madár hitte is, nem is. De amikor Anna addig táncoltatta kezében a tükröt, hogy a napsugár egyenesen a szarka szemébe világított, már nem maradt csöppnyi kétsége sem.
Hiszen ott látja benne a napot – akkor tényleg az egész világ benne van!
Mohón kérlelte Annát.

Csillog, villog, csupa csoda,
biztos csillag szorult oda!
Bárcsak cseppet megnézhetném,
csak kölcsönbe elkérhetném!

Anna barátságosan nyújtotta a szarka felé a mézeskalácsot.

– Tessék, megnézheted. De csak egy kicsit! Utána kérem vissza!
A szarka egyetlen röppenéssel rávetette magát a mézeskalácsra, és már vitte is fel a fa tetejére.
Meg sem nézte, de úgy ugrált örömében, hogy ha nem tudott volna repülni, biztosan lepotyog a fáról.

Enyém most már ez a kincs,
neked pedig semmid nincs!

– Ejnye, szarka! – vonta össze a szemöldökét Anna. – A kincs nem a tiéd. Kölcsönadtam, megnézheted, de aztán add vissza!

Csak ácsorogj, csacska gyermek,
Búcsút mondhatsz már a kincsnek!
Csőrömből én ki nem adom,
csillogtatom, csodálgatom.

Anna dühös lett.
– Nem szép dolog elvenni a más játékát! Az az én mézeskalácsom! Add vissza!
Ám a szarka csak cserregve nevetett, és esze ágában sem volt visszaadni a csecsebecsét.
Anna ekkor cselhez folyamodott. Összeráncolta a szemöldökét, és elgondolkodva szólalt meg.
– Te szarka! – kezdte. – Ha a fészkedbe rejted a kincset, biztosan elveszi egy nálad nagyobb rokonod!
A szarka elkomorult.

Csuda erős az én csőröm,
kincsem azzal csak megőrzöm!
Nincsen nálam nagyobb szarka,
ki a kincset elcsalhatja!

– Pedig én ismerek egy szarkát két utcával feljebb, aki jóval nagyobb és ijesztőbb nálad! Ha észreveszi, milyen szép játékod van, úgy elveszi, hogy csak lesel majd! Sirathatod, nem lesz már neked sem kincsed!
A szarka méregbe gurult. Felborzolta a tollát, hogy nagyobbnak tűnjön, és olyan zord képet vágott, hogy a cseresznyefa egy pillanatra megállt a növésben.
– Ez mind semmi – legyintett Anna. – Akit én ismerek, az a szarka jóval nagyobb és rémisztőbb nálad!
A szarka erre még az előzőnél is jobban megemelte a tollait és olyan ijesztő ábrázatot öltött magára, hogy a cseresznyefa két pillanatra is megállt a növésben.
Anna azonban lemondóan ingatta a fejét.
– Nem tudsz te semmit, szarka! Az a másik ennél is sokkal félelmetesebb!
A szarka erre lett csak igazán dühös. Még jobban felborzolta a tollazatát és olyan rettenetesen csattogtatta a csőrét, hogy a cseresznyefa most már három pillanatra állt meg a növésben.
Anna elismerően mondta.
– Na, ez már valami! Akár az is lehet, hogy elijesztetted a csillogást a kincsből, annyira irtózatosan szörnyű a látványod!
A szarka erre előkapta a tükröt, és megnézte, lát-e még benne csillogást.
Dehogy látott! Helyette egy vérszomjas, hatalmas, mérges szarka nézett vissza rá a tükörből.
Ijedtében elejtette a játékot. Anna pont ezt várta. Elkapta a mézeskalácsot, és nevetve mondta a szarkának.
– Látod, látod, mégis visszakaptam a csillogást! – és a tükörrel belevilágított a szarka szemébe, hogy az csaknem megvakult a fénysugártól.
A madár nem értette, hogyan kerülhetett most vissza a nap a kincsbe, amikor eddig egy szörnyű szarka lakott odabent.
Anna pedig, nem lévén haragtartó, barátságosan magyarázni kezdett a madárnak.
– Ez egy tükör. A világot tükrözi vissza. Ha napot mutatsz neki, akkor napot látsz benne. Ha mérges szarka áll vele szemben, akkor mérges szarka is néz vissza!
A szarka még mindig nem értette.

Furcsa csoda ez a kincs,
van csillogás, vagy épp nincs?
Becsszó, most már el nem csenem,
csak egy kicsit megnézhessem!

De Anna tanult az előbbiből, és nem hagyta magát becsapni.
– Dehogy nézheted! Hogy megint ellopd?
A madár mégis addig ígérgette, bizonygatta, hogy ezúttal nem lopja el a mézeskalácsot, hogy Anna megenyhült.
– Nem viheted el. De ha szeretnéd, lejöhetsz ide mellém, és megnézhetjük együtt.
A szarka gyanakodott. Hogy is ne gyanakodott volna, amikor ő maga egy csalfa madár volt!

El sem tudta képzelni, hogy vannak jószívű, kedves teremtések is, mint amilyen Anna volt. Ezért hát megrázta fejét, és így szólt.

Csalfa lány vagy, majd becsapsz,
Engem biztos csak elkapsz,
Becsuksz kicsiny ketrecbe,
Csalódhatok cserregve!

Azzal elrepült. Anna magára maradt a kincsével, de nem bánta. Ha a szarka nem akar a barátja lenni, akkor nem lesz! Léteznek más madarak is.
Ekkor egy feketerigó repült a fa csúcsára, és belekezdett hosszan tartó tavaszi énekébe.
– De szépen énekelsz! – ámult Anna.
A rigó átreppent a fáról a kerítésre, ahol Anna még jobban hallotta a madárdalt.
A kislány zsebrevágta a mézeskalácsot, és most csak hátradőlve, hintázva hallgatta a rigót. Közben arra gondolt, hogy mennyivel kedvesebb a szívének ez a kicsiny fekete madár, aki nem a kincset kutatja, hanem csak a kukacokat. Amikor pedig szünetet tart, akkor ilyen csodálatosan énekel a tavasznak, és talán egy kicsit még neki, Annának is!

Benedek Elek: A sündisznó

$
0
0
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három nap egymás, után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy keservesen felkiáltott:
- Istenem, istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje.
Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s azt mondta:
- Kivezetlek én, csak gyere utánam.
Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit nem tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy neki adja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy fél óra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.
Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:
- Istenem, istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám, akárki s akármi légyen, három leányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki.
- Gyere csak utánam, én kivezetlek - szólalt meg valaki.
Néz a király mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszél. Nem bánta ő, akármi, akárki, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.
Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.
- Istenem, istenem - sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.
- No, hát akkor gyere utánam - szólalt meg valaki.
Bezzeg, hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.
Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a szegény ember, mind azt gondolták, hogy valami csodálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt. De bizony nem volt álom, mert egy este, amikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.
- Apámuram, nyissa ki az ajtót.
Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke.
Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.
- Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem.
- Fogadj isten, édes fiam, hát megjöttél?
- Meg biz én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.
Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.
Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adnak neki ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.
- Hát te, fiam, miért nem eszel? - kérdi a szegény ember.
- Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jöttment szélházi, ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.
Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, és cintányéron adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:
- Apámuram, van-e kigyelmednek két csizmadiatallérja?
- Van, fiam, van.
- No, ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.
Kiveszi a szegény ember a ládafiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a sündisznónak, de ez azt mondja:
- Ne adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szíjgyártóhoz, annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érte.
Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem állott, amíg a boltos házához nem ért.
Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:
- Hé, boltos uram, nyissa ki az ajtót!
Kijön a boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett hogy vezesse a házba, előhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát.
Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:
- Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s nagyharang válasszon el minket.
No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason. Útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.
- Hát te meg mindig sírsz?
- Sírok biz én - mondotta a leány -, sírok is halálomig.
- No bizony, ha sírsz, nem is léssz az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz.
Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.
Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?
- Emlékszem, emlékszem - mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam, mondtam; szavamat meg nem másolom. - Behívatja a három leányát, s elmondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülük azt, amelyik neki megtetszik.
- De bizony - mondotta a legidősebb királykisasszony -, én megtetszhetem, nem leszek az ő felesége.
S kiszaladt a szobából.
- De bizony én sem, inkább meghalok - mondotta a második, s az is kiszaladt a szobából.
- Biz én - mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, mert az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.
Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű a leánya, s búsult, majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell hogy veszítse.
Hát bánat ide, bánat oda, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, aztán beleültetik a királykisasszonyt, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát a királykisasszony nem sír, sőt inkább jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:
- Ugyan minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.
- Hát nem félsz tőlem? - kérdezte a sündisznó.
- Nem félek biz én, nem bántasz te engem.
- Nem is undorodol tőlem?
- Nem én.
Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Akkor megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.
Tovább nem is mentek, megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszerre csak a földre néz a királyfi, gondolkodik magában, mond valamit, ím, azon a helyen kerekedik egyszeribe egy ragyogó gyémántpalota, a gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg, hogy egyszeribe küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon. Itt a vége, fuss el véle.

Aranyszóló pintyőke

$
0
0
Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia. Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak: 
- Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét, megfelezném veletek a birodalmamat. 
Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra. Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment ő is az orra után. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre ők, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.
 - Adjon isten jó reggelt, öreganyám! - köszönt a királyfi. 
- Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy? 
Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. 
Azt mondja az öregasszony: 
- Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani. 
Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.
 - Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj! 
A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár. Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. 
Beköszön a királyfi:
 - Adjon isten jó napot, öreganyám!
 - Adjon isten, kedves fiam! - mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. 
- Hát mi járatban vagy? 
Elmondta a királyfi töviről hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak a vizéből akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:
 - Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat. Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközővel együtt. A királyfi pedig elindult. Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz. Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, első dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon. Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle. No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdőn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyőkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni. Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval. Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak. Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyőkével, kapták magukat, elvették tőle. Őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészről ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé. Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának. Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott. Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota előtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja: 
- Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt. 
A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van. Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra. Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona: 
- Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize! 
Az meg se tudott mukkanni. 
- Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani! 
Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot. Azt mondja akkor Tündérszép Ilona: 
- Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened! 
Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki: 
- Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól. 
A király kapva kapott rajta: 
- Eredj, no! De okosan beszélj! Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé.
 Kérdezi tőle is Tündérszép Ilona: 
- Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize? 
- Balról a fiatalság, jobbról a halál vize - feleli a kocsisnak öltözött királyfi. 
- Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. 
- Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt? 
- A fejedből kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt. Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtől Tündérszép Ilona: 
- Hát én ki vagyok? 
- Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyőkét. 
- No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól. Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak. 
 
( Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974)

Adj isten egészségére!

$
0
0
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt. Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt, no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
 - Mondd mindjárt: adj isten egészségemre! - rivallt rá a király. 
- Adj isten egészségemre - szólt vissza a juhász. 
- Nekem, nekem, nekem! Te korhely, te betyár! 
- Nekem, nekem, nekem! Felséges úr! - felelt amaz. 
- De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét. - Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét. Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester: 
- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj isten egészségére, mert ha nem mondod, halál fia vagy! 
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász. A királylány is ott volt a szobában. Királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi. A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné. Reggel jön a hoppmester, megnézni a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte: 
- Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre? 
De a juhász csak azt mondta: 
- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül! - Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak, és felfalják. Ezeknél hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egyrakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól. Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt. Mondja neki: - No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre? A juhász belevágott a szóba: 
- Nem félek én száz haláltól sem. Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére. Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére - gondolták a darabontok, és kimentek. A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja. A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett. Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte: - No, most már száz halálba voltál, mondod-e már: adj isten egészségemre? De a juhász csak azt felelte: 
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. “Tán olcsóbbért is megalkuszunk - gondolta a király.
 - Majd a kincsek elkápráztatják.” Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott így szólt hozzá: 
- Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom. - A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt: 
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta: 
- Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére. A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta: 
- Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig. Ott azt mondja: 
- Látod ezt a gyémánttavat? Még azt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem, adj isten egészségére. Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte: 
- Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát: 
- No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére! 
- Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom. A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett a király az erős tormától. 
- Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt. Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.    

( Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974)

Benedek Elek: A sárga kicsi kígyó

$
0
0
Volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek ügyibevaló szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben:
- Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló.
De az Úristen nem hallgatta meg az imádságukat.
No, telik-múlik az idő. Megébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának:
- Hallá-é! Milyen bolond álmot láttam én az éjen.
- Mit, ugyan bizony?
- Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondja:
- Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jő arrafelé, fogjátok meg, vigyétek bé, az lesz a ti gyermeketek.
- No, hallod-e, asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg!
Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott állingálnak jó darab ideig.
Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó.
Hé, ördög adta varasgyékja! - neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel.
Telnek-múlnak a napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondja a szegény embernek:
- Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét!
- Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti!
- Csak menjen, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz.
Addig s addig, hogy a szegény ember felkászolódik s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondja:
- Felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó, azért küldött ide, hogy megkérjem neki a leányod kezét.
Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordult belé.
- Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem elébb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét. Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből.
Hej, megszontyolodott a szegény ember! Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy is tudá ilyen bolond dologra adni a fejét. Csak hogy föl nem veté a nagy búbánat. Hazamegy, s mondja a fiának a király üzenetét.
Azt mondja a sárga kicsi kígyó:
- Azért bizony egyet se búcsálódjék, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát.
Avval csak kikerült az ajtón, s meg sem állott a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebújt a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszentett egy almát. Hej - Atya-Fiú-Szentlélek! -, akkorát csendült erre a kert, hogy hetedhét országon is túl hallódott a csendülése. Hát csak törtet elé a hétfejű sárkány (mert tudjátok meg, hogy ez őrizte a kertet), a szájából hétsingnyire futott elé a veres láng. Megállott a fa alatt, szimatolt erre is, arra is, ha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó belebújt a fa odvába, s meg sem moccant, míg a hétfejű sárkány nagy derendóciával el nem szelelt. Akkor kiugrott az odúból, leszakasztott még két almát, s egy percre kívül volt a kerten.
Bezzeg álmélkodott a szegény ember, mikor a sárga kicsi kígyó megérkezett a három aranyalmával. No, volt öröm. Mindjárt tarisznyába tette a három almát, s nagy lelkendezve futott a királyhoz.
- Itt a három aranyalma, felséges királyom.
Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színarany almák voltak.
- No, jól van, te szegény ember, hanem még hátravan két főfeltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggel ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyire, milyen az enyém, szörnyű halálnak halálával hal meg.
Aj, csak most szontyolodott el istenigazában a szegény ember. Renyekedett s évelődött szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a szetemnyi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, mikor egy bábóháznak* sem volna képese. Sírva mondja otthon a fiának:
- Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Azt mondja erre a sárga kicsi kígyó:
- No, bezzeg, édesapám, ha még ezen is tud epekedni! Csak feküdjenek le békével, kied is, édesanyám is, majd csudára ébrednek.
Beesteledik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra. Elévesz egy sípot, megfuvintja, s hát abb' a szempillantásban annyi ördög kerekedett össze, hogy a hold s mennyi ragyogó csillag mind megfeketedett. Csak elélibbegtet egy sánta ördög, s azt kérdi a sárga kicsi kígyótól.
- Mit kívánsz, édes gazdám?
- Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé!
Hej, neki az a rengeteg sok ördög, surrogtak-burrogtak, mozgolódtak-forgolódtak, s mire pitymallott, az utolsó szegig készen volt a palota. Megébred reggel a szegény ember s a felesége, csak dörzsölték, dörzsölték szemükből az álmot, kérdezték egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó, s azt mondja, hogy: bizony csak kietek, kietek!
Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz. Ez már ott állott az ablakában, s onnét nézte a palotája társát. Jó messziről elejibe kiáltott a szegény embernek:
- Be se jöjj, te ördöngös gyermeknek ördöngös apja, hanem vidd meg a harmadik főfeltételt: hogy ha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal, s ha a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével!
Hazamegy a szegény ember, de most már nem is búsult olyan erősen. Gondolta, ha a többit megcsinálta az ő fia, csak megsegíti az Isten a harmadik főfeltételben is. Jól gondolá, mert reggel már az aranyhídon sétált a királyhoz. Magával vitte a sárga kicsi kígyót is. Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elémondja:
- Felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már tartanók meg a lakodalmat.
Eleget köntörfalazott, teketóriázott a király, de mit volt mit tenni, szavának kellett, hogy álljon. Jaj, a szegény királykisasszony, mikor meglátta az urára levendőt! Sírt, földhöz vágta magát hetvenhétszer, de mind hiábavalóság volt, a lakodalmat megtartották. Eközben bé­esteledik, s az éfiú pár bémegy a szobájába. A királykisasszony bizonygatózott, hogy ő inkább megöli magát, de nem fekszik egy ágyba azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál nyúlni, megfogja s kitekeri a nyakát. Hát egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó - s halljatok csudát! -, dali szép legény lett belőle!
Megszólal a legény:
- Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony! Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hétig s hét napig kígyóbőrben járjak. Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mindketten erősen megbánjuk.
Megörvendett ennek a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól. De reggel bemegy az apjához, s ez addig faggatta, hogy mégis elmondott mindent.
„Várj csak - gondolá a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt!" Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatta, s megparancsolta neki, hogy előre menjen be az éfiú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el.
A vén boszorkány előre bé is ment, s mikor az éfiú pár lefeküdt, kibújt az ágy alól, megkereste a kígyóbőrt, s egy teli parázs serpenyőben porrá égette.
Megébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondja a feleséginek:
- No, feleség, mégsem tartottad meg a szavad, a bőrömet elvitte valaki. Nekem most már el kell innen pusztulnom, haza, az apám várába. Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd.
Ezzel egy aranyabroncsot vett elő, s azt mondta:
- Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhess, míg ismét egymásé lehetünk. Én megyek a fekete várba, te jere utánam egyingesen, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap s hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: „Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!"
Elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindult a fekete várba. Estére kelve a felesége is utána, s meg nem állott, míg a fekete várhoz nem ért. Ott aztán csak kiabálta: „Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!"
Hét éjjel s hét nap mind ezt kiabálta, akkor megnyílt a fekete vár kapuja, kijött a dali királyúrfi, odafutott a feleségéhez, megölelte, megcsókolta, s az aranyabroncs magától lehullott. Azzal szépen fölkerekedtek, dióhéjba telepedtek, a Küküllőn leereszkedtek.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!

*bábóház = kukorica csutkákat minél magasabbra kell építeni, úgy hogy ne essen szét. A csutkákat párhuzamosan kell tenni, négyzet formákat kirakva, de úgy hogy a csutka keskenyebb felére mindig a vastagabb felét kell rárakni.

Berta Kati: A Föld meséje

$
0
0


Egyszer volt, hol nem volt, volt a Világűrben egy bolygó. Messziről úgy nézett ki, mint egy kék üveggolyó. Irigykedve nézett rá a többi égitest, mert olyan gyönyörű volt.

A Nap nagyon- nagyon büszke volt rá, hiszen Õ melengette fényével minden reggeltől estig. Ápolta, nevelgette, figyelte, hogyan fejlődik rajta az Élet…

Gyönyörű kékségét a Földet borító tengerek, folyók, tavak adták. Smaragdszínben zöldelltek az erdők, mezők…, barnállottak a felszántott földek…, az állatok mozgalmassá tették.., az emberek pedig annyit használtak belőle, amennyire életükhöz szükségük volt.Mikor a Nap beküldte fénysugarait a felhők alá mélyen, azok vígan jelentették, hogy a Földön minden rendben! Színpompásan virítanak a virágok, a fák termései éretten kínálják magukat, a vizek lakói vígan lubickolnak a kristálytiszta tengerekben, majmocskák ugrándoznak a fákon, minden élőlény boldogan éli világát.

Egyszer aztán megváltozott minden!!!

Az Ember, aki nagyon régóta békességben élt a növényekkel, állatokkal, hirtelen önzővé vált. Kényelmesen, bőségben akart élni, nem érdekelte, milyen hatása van új életének a Földre.

Ha fázott, kivágta a fákat, hogy azok tüzénél melegedjen, de nem ültetett helyettük másikat! Kihalászta a vízből a halakat mert éhes volt, de nem nevelt helyettük újakat .Leszakította az édes gyümölcsöket, de nem ápolta a termést adó növényeket, hogy teremhessenek újra. Önzése egyre nőtt!

Nagy házakban akart élni. Szép ruhákban akart pompázni. Gyorsan el szeretett volna jutni bárhová a Földön. Már nem volt elég a saját lába, járműveket talált ki magának. Nagy gyárakat épített, amiknek kéményéből dőlt a füst a tiszta levegőbe. A nagy hajóiból mérgező olaj szivárgott a tengerbe, felelőtlenül szétszórta a sok szemetet, levadászta az állatokat, és elfoglalta a helyüket.

A FÖLD SZENVEDETT!!!

A róla visszaverődő fényhírnökökkel a Naphoz kiáltott segítségért!

“Segíts! Az Ember észre sem veszi és elpusztít engem!!! Segíts kérlek, hogy megtisztulhassak, míg nem késő!!”

A Nap nagyon féltette a Földet, és folyton keresett, kutatott, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta.

Egyszer az egyik fényhírnök izgatottan jelentette: “Nap! Napocska! Találtam valakit, aki segíthetne a Földnek életben maradni! Igaz, KICSI…. az emberek gyereknek hívják, de nagyon sok van belőle! Képzeld! A gyerekek szeretik a Földet! Meglocsolják a virágokat, el ne hervadjanak. Télen a madárkáknak etetőt készítenek, éhen ne haljanak! Imádják az állatokat, simogatják, mosdatják, etetik őket, játszanak velük. Nem dobálják szét a szemetet! Sokat járnak az erdőbe, de nem tördelik az ágakat! Tudnak fára mászni,kedvesek, mosolygósak, szorgalmasak és legszívesebben folyton vízben lubickolnának a halacskákkal. Őket kérd meg, hogy segítsenek a Földnek megtisztulni, életben maradni!”

A Nap megértette az üzenetet és nem keresett tovább.Érezte, hogy a gyerekekre van szükség, és minden erejével Őket kezdte tanítani: Színpompás virágokat szórt a lábuk elé, hogy a gyerekek megszokják a szép színes növényeket maguk körül.Egész nyáron egészségesre sütötte kis testüket, hogy legyen erejük télire. Titkos üzeneteket súgott a fülükbe, hogy lássák milyen gyönyörű a természet amely szebbé teszi életüket és védjék minden erejükkel otthonukat a Földet.

A Nap nem csalódott. A gyerekek megértették, milyen nagy feladat vár rájuk. Azóta szorgalmasan gyűjtik a szemetet, az óvoda kertjébe növényeket ültetnek, magocskákat keltetnek, kis kezük munkáját figyelemmel kísérik, minden saját termésüknek örülnek. Enni adnak az állatoknak, ha fészekből kiesett madárkát találnak, segítenek visszatenni a helyére.

A Nap megnyugodott. Gyors fényhírnököt küldött a Földhöz, biztató üzenettel:

“Ne félj KINCSEM! Megmenekülsz! Elhasznált, szenvedő tested védi sok-sok gyermek!Okos felnőtté cseperednek majd, és nem felejtik el mennyi szép élményt kaptak tőled, amikor még kicsik voltak. Ha majd felnőttek lesznek, akkor sem fognak cserbenhagyni téged. Megtisztítanak, és megtanulnak úgy élni rajtad csodaszép KÉK BOLYGÓ, hogy ne fájjon neked!”
 

Páskándi Géza: A Dinnye és a Tök

$
0
0
Képtalálat a következőre: „ pumpkin clipart”
 
Indák között piros bélű, szép zöld héjú görögdinnye éldegélt. Szomszédja a disznótök volt, sárgás-barnás, ragyavert.
- Hogy vagy, testvér? - kérdezte a Tök nyájasan szomszédját, mert már nagyon unta egész nyáron szótlanul ácsorogni a tűző napon. Ám a Dinnye fölhúzta finnyás, kényes orrát, azt a gömbölyűt, s ajakbiggyesztve mutogatta piros ínyét, ezzel is a szegény Tököt fitymálva. Innen látszott, a Dinnyének nincs ínyére, hogy a Tök őt letegezi, s testvérének szólítja.
- Mi nem vagyunk testvérek. Nekem minden ősöm dinnye volt -szólalt meg egy idő múlva gőgösen a görögdinnye.
- Hát ha testvérek nem is, de rokonok csak vagyunk... - reménykedett a Tök.
- Rokonaim a sárgadinnyék, én pedig, ha nem tudnád, görög vagyok.
- Görög, mert görögsz-gurulsz meg hömbörögsz... - nevetett nagyot a Tök, de nem rosszaságból, inkább csak tréfásan.
- Görög vagyok, mert szépségem is görög, nézd az orcámat, orromat, szájamat, nézd a fejem formáját... - emelte magasra zöld és gömbölyded fejét indájáról a Dinnye, hogy megmutassa szépségét a világnak.
Épp akkor járt arra a dinnyecsősz, és épp egy dinnyét kívánt enni, mert nagyon megszomjazott, amikor meglátta a fejét büszkén föltartó görögdinnyét. - Ez épp jó lesz... - motyogta és lecsapott.
Lecsapott és meglékelte, s kunyhójában egy ültében mind megette, de a magvát félretette, a héját meg visszatette, vissza az indák közé.
A Tök szomorúan nézte rokona zöld bőrét, ahogy száradt-zsugorodott a napon.
- Látod, testvér, ha nem hencegtél volna szépségeddel, ma is itt lehetnél mellettem.
- Még most sem vagyunk testvérek! - nyöszörögte makacsul a dinnye héja, s apránként elfonnyadt, aszalódott indák között, lapuk alatt.
- Szegény rokon! - siratta a jószívű Tök, mert bár neki a feje ragyavert volt ugyan, nem volt görög szépség, inkább csúnyácska, okosnak sem mondható, annyi magához való esze mégiscsak volt, hogy elgondolkozzék a dinnye sorsán, és a szíve, amely igen jó volt, elszomorodjék.
No, de hát mi se búsuljunk, mert jövőre újabb dinnye serken a félretett magokból, akinek tán több esze lesz a gőgös görögnél.

Mesék nyárra - válogatás

$
0
0
Viewing all 905 articles
Browse latest View live


<script src="https://jsc.adskeeper.com/r/s/rssing.com.1596347.js" async> </script>