Ezermester nagyapám egy hosszú téli éjszakán ezermesterműhelyében nagy erdőnek fájából, fenyőfának illatos deszkájából kicsi favonatot ügyeskedett. Kicsi mozdonyhoz kicsi kocsikat, a kicsi kocsikhoz kicsi kerekeket. S mert igazi ezermester volt nagyapám, igazi kis csodavonatot eszkábált, amelyik még füttyentett is, s hozzá az igazi nagy mozdonyfüttynél szebben, mert füttye madárfütty volt.
Reggelre elkészült a kis vonat, s amikor én felébredtem: ott találtam a dunnám tetejében. Megörültem szívemből, hát még amikor meghallottam nagyapámtól, hogy ez a csodavonat éppen oda röpít engem, ahová kívánkozom!
Mert bizony én akkor beteg voltam! Az ágyat őriztem már jó ideje, s még az udvarunk is a messzinél messzebb volt nekem. Hogyne csillant volna fel a szemem!
- Kipróbálhatod tüstént... - mondta dörmögő hangján nagyapám. - Hát hová is szeretnél most utazni?
Az ablak felé néztem. Szürke és ködös reggel köszöntött be. A télre gondoltam. A késlekedő, havas, fehér télre. Miért késik? Miért nem jön?! Télapóhoz feleltem, s úgy láttam, nagyapámnak váratlanul felcsillant a szeme, s ha jól hallottam, a kis vonat is kettőt-hármat füttyentett örömében.
- Helyes, fiú! Akkor indulunk - mondta a nagyapám. - Hunyd be csak a szemed.
Én már-már engedelmeskedtem, amikor eszembe jutott kicsi fehér mackóm: hátha ő is szeretné látni Télapót?! Beültettem hát az erdő fájából való kicsi vonat kicsi kocsijába, és becsuktam a szemem.
Hegynek föl, hegynek le, tekergős- kanyargós úton pöfögött velünk a csodavonat messze-messzire. Tó mellett is mentünk, tenger partján is futott velünk, talán éppen az Óperenciás-tenger partján. Kerültünk erre, fordultunk arra, s nem tellett sok időbe, megérkeztünk Télapó házához.
Palotának is beillő nagy, hófehér ház volt. De csukva volt az ajtaja, ablaka. Még az ablaktábla is csukva volt szorosan, gondosan. "Hej-haj tűnődtem. - Hol lehet Télapó? " Mert hogy üres a ház, abban nem kételkedtem. Búsulásomban el is mentem volna, ha nem erősködik kicsi fehér mackóm, hogy hortyogást, szuszogást hall kiszüremleni a házból. Hegyeztem én is a fülem, s valóban, mintha távoli hegyi patak muzsikás moraját hallanám.
Megzörgettem az ajtót, az ablakot. Egyszer, kétszer, háromszor. Az első zörgetésre kedvesen csilingelő hangocska szólt:
- Ki az? Mi baj?
A második zörgetésre egy zsörtölődő asszonyhang szólt:
- Nézze meg az ember! Tán a ház ég?!
A harmadik zörgetésre férfiember hangja felelt:
- Ejnye, ejnye! Elaludtunk!
Az első hang Jégvirág hangja volt, a második Zúzmara nénié, a harmadik pedig Télapóé.
- Bizony, alaposan elaludtál, kedves Télapó! Várva vár már minden gyerek! - kiáltottuk be a mackómmal. Nosza, lett erre bent nagy kapkodás, tevés-vevés, jövés-menés, nagy sietés.
- Gyorsabban, gyorsabban! - hallottam Télapó hangját.
Aztán nyílt is hamarosan az ajtó, ő állt a küszöbön. Bekecsben, kucsmában, piros bőrcsizmában. - Köszönöm, fiacskám, hogy felébresztettél! - mondta.
- Bizony, nagy galiba lett volna abból, ha nem jössz! Talán csak húsvétkor ébredtem volna fel! Ejnye, ejnye ... bizony még sohasem aludtam el.
Azzal két tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, nagyot kiáltott:
- Jó szolgáim, hóemberek, siessetek, siessetek!
Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak, és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba:
- Jöjj már, Zúzmara lelkem, siess, kis Jégvirág!
- Jövünk már, jövünk! - dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el. Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességével. Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! - már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó.
- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt a kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! - szólt hozzám barátságosan.
Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy odaüljek.
- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!
Így hát őmellé ültem, s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám terítette nagy szívesen.
Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna: "Elhoztuk Télapót!"
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékezne rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.
Reggelre elkészült a kis vonat, s amikor én felébredtem: ott találtam a dunnám tetejében. Megörültem szívemből, hát még amikor meghallottam nagyapámtól, hogy ez a csodavonat éppen oda röpít engem, ahová kívánkozom!
Mert bizony én akkor beteg voltam! Az ágyat őriztem már jó ideje, s még az udvarunk is a messzinél messzebb volt nekem. Hogyne csillant volna fel a szemem!
- Kipróbálhatod tüstént... - mondta dörmögő hangján nagyapám. - Hát hová is szeretnél most utazni?
Az ablak felé néztem. Szürke és ködös reggel köszöntött be. A télre gondoltam. A késlekedő, havas, fehér télre. Miért késik? Miért nem jön?! Télapóhoz feleltem, s úgy láttam, nagyapámnak váratlanul felcsillant a szeme, s ha jól hallottam, a kis vonat is kettőt-hármat füttyentett örömében.
- Helyes, fiú! Akkor indulunk - mondta a nagyapám. - Hunyd be csak a szemed.
Én már-már engedelmeskedtem, amikor eszembe jutott kicsi fehér mackóm: hátha ő is szeretné látni Télapót?! Beültettem hát az erdő fájából való kicsi vonat kicsi kocsijába, és becsuktam a szemem.
Hegynek föl, hegynek le, tekergős- kanyargós úton pöfögött velünk a csodavonat messze-messzire. Tó mellett is mentünk, tenger partján is futott velünk, talán éppen az Óperenciás-tenger partján. Kerültünk erre, fordultunk arra, s nem tellett sok időbe, megérkeztünk Télapó házához.
Palotának is beillő nagy, hófehér ház volt. De csukva volt az ajtaja, ablaka. Még az ablaktábla is csukva volt szorosan, gondosan. "Hej-haj tűnődtem. - Hol lehet Télapó? " Mert hogy üres a ház, abban nem kételkedtem. Búsulásomban el is mentem volna, ha nem erősködik kicsi fehér mackóm, hogy hortyogást, szuszogást hall kiszüremleni a házból. Hegyeztem én is a fülem, s valóban, mintha távoli hegyi patak muzsikás moraját hallanám.
Megzörgettem az ajtót, az ablakot. Egyszer, kétszer, háromszor. Az első zörgetésre kedvesen csilingelő hangocska szólt:
- Ki az? Mi baj?
A második zörgetésre egy zsörtölődő asszonyhang szólt:
- Nézze meg az ember! Tán a ház ég?!
A harmadik zörgetésre férfiember hangja felelt:
- Ejnye, ejnye! Elaludtunk!
Az első hang Jégvirág hangja volt, a második Zúzmara nénié, a harmadik pedig Télapóé.
- Bizony, alaposan elaludtál, kedves Télapó! Várva vár már minden gyerek! - kiáltottuk be a mackómmal. Nosza, lett erre bent nagy kapkodás, tevés-vevés, jövés-menés, nagy sietés.
- Gyorsabban, gyorsabban! - hallottam Télapó hangját.
Aztán nyílt is hamarosan az ajtó, ő állt a küszöbön. Bekecsben, kucsmában, piros bőrcsizmában. - Köszönöm, fiacskám, hogy felébresztettél! - mondta.
- Bizony, nagy galiba lett volna abból, ha nem jössz! Talán csak húsvétkor ébredtem volna fel! Ejnye, ejnye ... bizony még sohasem aludtam el.
Azzal két tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, nagyot kiáltott:
- Jó szolgáim, hóemberek, siessetek, siessetek!
Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak, és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba:
- Jöjj már, Zúzmara lelkem, siess, kis Jégvirág!
- Jövünk már, jövünk! - dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el. Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességével. Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! - már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó.
- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt a kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! - szólt hozzám barátságosan.
Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy odaüljek.
- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!
Így hát őmellé ültem, s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám terítette nagy szívesen.
Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna: "Elhoztuk Télapót!"
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékezne rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.