Quantcast
Channel: Mesemorzsa
Viewing all 905 articles
Browse latest View live

Tordon Ákos:Csodavonat

$
0
0
Ezermester nagyapám egy hosszú téli éjszakán ezermesterműhelyében nagy erdőnek fájából, fenyőfának illatos deszkájából kicsi favonatot ügyeskedett. Kicsi mozdonyhoz kicsi kocsikat, a kicsi kocsikhoz kicsi kerekeket. S mert igazi ezermester volt nagyapám, igazi kis csodavonatot eszkábált, amelyik még füttyentett is, s hozzá az igazi nagy mozdonyfüttynél szebben, mert füttye – madárfütty volt.
Reggelre elkészült a kis vonat, s amikor én felébredtem: ott találtam a dunnám tetejében. Megörültem szívemből, hát még amikor meghallottam nagyapámtól, hogy ez a csodavonat éppen oda röpít engem, ahová kívánkozom!
Mert bizony én akkor beteg voltam! Az ágyat őriztem már jó ideje, s még az udvarunk is a messzinél messzebb volt nekem. Hogyne csillant volna fel a szemem! –
- Kipróbálhatod tüstént...… – - mondta dörmögő hangján nagyapám. – - Hát hová is szeretnél most utazni?
Az ablak felé néztem. Szürke és ködös reggel köszöntött be. A télre gondoltam. A késlekedő, havas, fehér télre. Miért késik? Miért nem jön?! – Télapóhoz – feleltem, s úgy láttam, nagyapámnak váratlanul felcsillant a szeme, s ha jól hallottam, a kis vonat is kettőt-hármat füttyentett örömében. –
- Helyes, fiú! Akkor indulunk –- mondta a nagyapám. – - Hunyd be csak a szemed.
Én már-már engedelmeskedtem, amikor eszembe jutott kicsi fehér mackóm: hátha ő is szeretné látni Télapót?! Beültettem hát az erdő fájából való kicsi vonat kicsi kocsijába, és becsuktam a szemem.
Hegynek föl, hegynek le, tekergős- kanyargós úton pöfögött velünk a csodavonat messze-messzire. Tó mellett is mentünk, tenger partján is futott velünk, talán éppen az Óperenciás-tenger partján. Kerültünk erre, fordultunk arra, s nem tellett sok időbe, megérkeztünk Télapó házához.
Palotának is beillő nagy, hófehér ház volt. De csukva volt az ajtaja, ablaka. Még az ablaktábla is csukva volt szorosan, gondosan. „"Hej-haj – tűnődtem. – - Hol lehet Télapó?” " Mert hogy üres a ház, abban nem kételkedtem. Búsulásomban el is mentem volna, ha nem erősködik kicsi fehér mackóm, hogy hortyogást, szuszogást hall kiszüremleni a házból. Hegyeztem én is a fülem, s valóban, mintha távoli hegyi patak muzsikás moraját hallanám.
Megzörgettem az ajtót, az ablakot. Egyszer, kétszer, háromszor. Az első zörgetésre kedvesen csilingelő hangocska szólt: –
- Ki az? Mi baj?
A második zörgetésre egy zsörtölődő asszonyhang szólt: –
- Nézze meg az ember! Tán a ház ég?!
A harmadik zörgetésre férfiember hangja felelt: –
- Ejnye, ejnye! Elaludtunk!
Az első hang Jégvirág hangja volt, a második Zúzmara nénié, a harmadik pedig Télapóé.
- Bizony, alaposan elaludtál, kedves Télapó! Várva vár már minden gyerek! – - kiáltottuk be a mackómmal. Nosza, lett erre bent nagy kapkodás, tevés-vevés, jövés-menés, nagy sietés. –
- Gyorsabban, gyorsabban! –-  hallottam Télapó hangját.
Aztán nyílt is hamarosan az ajtó, ő állt a küszöbön. Bekecsben, kucsmában, piros bőrcsizmában. – - Köszönöm, fiacskám, hogy felébresztettél! –-  mondta. –
- Bizony, nagy galiba lett volna abból, ha nem jössz! Talán csak húsvétkor ébredtem volna fel! Ejnye, ejnye…... bizony még sohasem aludtam el.
Azzal két tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, nagyot kiáltott: –
-  Jó szolgáim, hóemberek, siessetek, siessetek!
Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak, és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba: –
- Jöjj már, Zúzmara lelkem, siess, kis Jégvirág! –
- Jövünk már, jövünk! – - dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el. Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességével. Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! –-  már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó. –
- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt a kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! –- szólt hozzám barátságosan.
Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy odaüljek. –
- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!
 Így hát őmellé ültem, s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám terítette nagy szívesen.
Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna: „"Elhoztuk Télapót!”"
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékezne rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.

B. Radó Lili: Esőcseppecskék — mese

$
0
0

Kipp-kopp! Kint zápor koppan,
Mind sűrűbben, egyre jobban…
-Mi vagyunk az Esőcseppek!-
Elmeséli, honnan jöttek.

Sziklák közül, lomb alatt,
Forrás vize ott fakad.
Bukfencezve, kúszva, futva,
Innen keltek vándorútra.

Tó vizében ezüst halak,
S körül erdő, rengeteg.
Hancúroznak vén fák alatt
A kis vízcsepp-gyerekek.

Micsoda nagy vízesés ez!
Gépeket hajt, munkát végez,
Segít nekünk, hogy szobánkba
Fényt hintsen a villanylámpa.

Patak fut a tarka réten,
S ahol a víz jókedvében
Kitáncol a partra,
Szebb ott a fű rajta.

Gyönyörű víz, kristálytiszta,
Nyáridőn is üde, friss.
Aki itt jár, mind ezt issza:
Bárány, liba, lepke is.

Klipp-klapp, hallga! Kik hajtják itt
Ezt a malomkereket?
Napkeltétől napnyugtáig
Dolgos vízcsepp-gyerekek.

- Ez lesz aztán csak a munka!
Nehéz tutajt úsztatunk ma!
Ha nehéz is, ki fél tőle?
Elvisszük mi egy-kettőre!-

Part mentében daru áll,
Hajó terhe rakva már,
Vízcsöppecskék sora vár:
Gyere, hajó, visz az ár!-

Sok kis vízcsepp alig várja
Végét a nagy útnak…
Addig úsznak, amíg már a
Kék tengerbe jutnak.

Napanyó a felhők felett
Aranylétrát ereget,
S biztatja a vízcseppeket:
– Gyertek gyorsan, gyerekek!-

Aranyfényű ég alatt
Fodor felhők szállanak,
Összebújnak, sorakoznak
Hej, micsoda záport hoznak!

Millió kis vízcsepp-gyerek
Nagy sietve útnak ered,
Felénk fújja fürge szél,
S egy-kettőre földet ér.

Kitisztul a messzeség…
Szivárványtól szép az ég,
Szürke felhők oszlanak,
Kikukucskál már a nap.

Vége már a hosszú útnak,
Vízcseppecskék földbe bújtak,
S tavasszal a sziklák alatt
Megint új kis forrás fakad.

Forrás: http://egyszervolt.hu/mese/esocseppecskek.html

Dombon áll egy házikó...

$
0
0
Dombon áll egy házikó, 
(kezünkkel háztetőt mutatunk) 
házikóban ládikó, 
(négyzetet mutatunk) 
ládikóban kerek tálca, 
(tenyerünk körül kört rajzounk) 
kerek tálcán öt pogácsa
(rámutatunk az ujjainkra) 
Arra járt az egérke, 
mind megette ebédre! 
Hammmm!

Mendegél a törpecsapat...

$
0
0
Mendegél a törpecsapat, (helyben járás)
Kalapálnak nagy serényen, (két öklünket összeütjük)
Csiszolják a sok kis követ, (tenyerünket összecsiszoljuk)
gyűjtik a sok aranyröget. (markunkat dörzsöljük)

Ez a gomba, de megnőtt...

$
0
0
Ez a gomba, de megnőtt!
Hordom majd, mint esernyőt!
Künn az esőn nem ázok,
gombám alá beállok.
Vígan nézem az esőt,
hordok gomba-esernyőt!

Volt egyszer egy dinnyeföld...

$
0
0
Volt egyszer egy dinnyeföld,
dinnyeföldön dinnye nőtt.
Egy sem piros,egy sem zöld,
csupa sárga volt a föld!

Tordon Ákos: Búcsúzik a gólya

$
0
0
Búcsúzik a gólya,
Mocsarak lakója,
Holnap indul napkeletre,
Egyiptomba, napmelegre.
De visszajön majd kikeletre,
Átrepül a nagy tengeren,
És Afrikából itthon terem.
Fészke hazavárja,
Nálunk a hazája.

Mentovics Éva: A gólya

$
0
0
Kémény csúcsán kelepelek,
etetem a gyerekeket.
Ebédért egy rétre járok,
s van még egy-két vizes árok…

Ugra-bugra békafiak
garantáltan zsenge falat.
Hosszú lábam, piros csőröm…
tavasztól már itt időzöm.

Ha szárnyat bont kis családom,
békát fogunk majd a lápon.
De nyár végén minden évbe’
elköltözünk messze délre.

(Bemutatkozó vers jelmezbálban.)

Mentovics Éva: Kisüt a nap…

$
0
0
Kisüt a Nap, fogy a hó,
eltűnik a takaró.
Illatozik a virág,
zöldbe borul a világ.

Füstifecske csicsereg:
– Megjött már a kikelet!
Kelepel a gólya pár:
– Mehetünk a tóra már.

Gólyás kiszámoló

$
0
0
Gólyát látok,
egy lábon állok,
aki nem áll egy lábon,
szamár lesz a nyáron.

Weöres Sándor: Gesztenye úrfi

$
0
0
Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.

Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!

Dénes György: Fülemüle

$
0
0
Lombos ágon fülemüle.
Nézegetem, hol a füle.
Barna tollát látom, látom,
de a fülét nem találom.
Bánom is én, ha nincs füle,
csak szóljon a fülemüle. 

A fülemüle éneke

Bátori Irén: A kíváncsi tehénke

$
0
0
A kert hátsó végében, füves, virágos réten legelt a tehénke. Néha fecske cikázott fölötte, néha rigó fütyült a kerti fán. Békesség, nyugalom volt körülötte. Még a macska is szundikált a padlásfeljárónál, még a kutya is oldalára dűlve süttette magát a jó meleg napon.
Egyszer csak füstszag csapta meg a tehénke orrát. Körülnézett, aztán elindult a füst irányába. Meg is érkezett a konyha küszöbe elé. Ilyenkor szokta főzni az ebédet a gazdaasszony.
Mi lenne, ha bemenne a konyhába s megnézné, mi van odabent? – gondolta a tehénke. – Vajon miből főzi az ebédet a gazdaasszony? Szénából, szalmából, fűből vagy korpából? – Még álldogált egy kicsit, aztán belépett a nyitott konyhaajtón.
Az ajtó mellett egy láda állt. A ládán meg szakajtó, tele liszttel. Odább jókora szita, a szitában két tojás, belőlük gyúr majd tésztát a gazdaasszony ebédre.
A tehénke nézte, nézte a szép fehér lisztet. Még sose látott ilyet.
„Ezt megkóstolom” – gondolta s azon nyomban hozzálátott.
De még meg sem ízlelhette igazában, máris tele lett liszttel orra, szeme, nem győzött prüszkölni tőle. Prüszkölt, prüszkölt, a szakajtó lisztet majd mind széjjel fújta. Még a füle is lisztes lett. Olyan volt, mintha bemeszelték volna.
- Talán az oldalát kell megenni – gondolta – nem a tetejét.
Azzal a szakajtó oldalába akart harapni. De alig ért hozzá, a szakajtó felborult és legurult a ládáról. Ami liszt még benne volt, az is mind szétszóródott a konyhakövön.
- Talán emez jobb lesz – találgatta a tehénke s nagy fejét beledugta a szitába.
Hát! Reccs! Odalett nyomban a két tojás, az összetört tojáshéj meg jól megbökdöste a kíváncsiskodó orrát.
- Huh! Miféle karmos étel! – ijedezett a tehénke, s odább ugrott. No hiszen! A láda mellett a vizes padka állt, két teli kanna vízzel. Annak se kellett egyéb, mint egy tehénrúgás. Úgy felborult, mint annak a rendje. A két kanna nagy csörömpöléssel a földre esett. A víz meg csak folyt, folyt, folyt … A tehénke nyaldosni kezdte a földről a vizet.
- Ez legalább jó hűs – gondolta – se nem porzik, se nem karmol …
De ekkor már a nagy csörömpölésre kiszaladt a szobából a gazdaasszony:
- Jaj, jaj, mit csinálsz, te cudar? Oda a lisztem! Vége a tojásnak! Úszik a konyhám! – Azzal fogta a seprűt és csihipuhi, jól megtapogatta vele a tehénke lábát, oldalát.
Szerencse, hogy a seprű cirokból volt, mert ha vesszőből lett volna, a tehénke még ma is sántikálna. S még a kakas is azt kukorékolná, de még a liba is azt gágogná: „Ni, ott megy a kíváncsi tehén, akinek nem volt elég a legelő!”
De így is megemlegette ezt a napot. Mert ettől kezdve nem járt a kertben szabadon. Kipányvázták a kert végébe, s amilyen hosszú volt a pányva, csak addig tartott a kíváncsi tehénke világa.

Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.

Szekeres Ilona: Az ibolya

$
0
0
Egyszer, nagyon régen, iszonyú forró nyár köszöntött a világra. Egy csepp eső nem sok, de annyi sem hullott hetekig.
A szárazságtól nagyon szenvedett a föld, szomjasan vágyakozott egy kis nedvesség után. A falevelek megsárgultak, a fű kiégett, a gyümölcs mind összeaszalódott, az erdő állatai tikkadtan vándoroltak forrástól patakig, az emberek pedig napkeltétől napszálltáig az eget vizsgálták: feltűnik-e már valahol egy fia-felhő?
Legjobban szenvedtek azonban az erdei meg a mezei virágok. Elfonnyadtak, mielőtt még kinyíltak volna, szomorúan lehajtották fejecskéjüket és meghaltak.
A szellő egy napon hírül hozta, hogy a kerti virágok cseppet sem szenvednek a szárazságtól, vígan élnek, virulnak, mert az emberek este-reggel locsolják őket.
Egy forró nyári estén a vadvirágok elhatározták, hogy követséget küldenek a kerti virágokhoz, hátha befogadják őket is maguk közé.
A követség tagjai: a margaréta, pipacs, búzavirág, ibolya meg a többiek, tüstént útnak indultak és másnap kora hajnalban, nagy illedelmesen benyitottak egy szép virágoskert rácsos kapuján.
A kerti virágok kíváncsian nézték a vendégeket. Vajon mit akarhatnak?
- Szép jó reggelt, nemes rokonaink! – köszöntek illendően a vadvirágok.
- Jó reggelt, szép napot! – csilingelt a harangvirág.
- Mi járatban vagyok?- kérdezte kegyesen a szegfű.
A pipacs előlépett, gondosan kisimította kicsit gyűrött selyemszoknyáját, meghajolt a rózsa felé, és belekezdett a mondókájába:
- Szomjazunk, szenvedünk, pusztulunk, mi vadvirágok … úgy vágyunk egy csepp nedvesség után …. Azt hallottuk, rajtatok segítenek az emberek. Ezért hát elhatároztuk, hogy …
Pipacsvirág itt megakadt, még jobban elpirult zavarában. Körülnézett.
A kert virágai előkelően hallgattak, a vadvirágok küldöttsége pedig suttogva biztatta:
- Beszél, Pipacs, beszélj …
Pipacsvirág tehát megköszörülte torkát és nagy bátran kimondta:
- Arra kérünk benneteket, fogadjátok be a vadvirágokat is magatok közé!
No lett erre nagy mozgolódás!
A rózsa gőgösen elfordította szép fejét, a liliom bűvös illatot árasztott, hogy ne is érezze a vadvirág rokonság közönséges fűszagát, a kerti margaréta megtagadta az atyafiságot a mezei margarétával, a harangvirág meg éktelen csilingelésbe kezdett.
- Menjetek haza, ti csak elcsúfítanátok a mi díszes társaságunkat! – vetette oda a mályvácska.
Hanem ez már nagyon csúnya sértés volt. A pipacs szinte lángolt, olyan vörös lett szégyenében és haragjában. Intett a többieknek és köszönés nélkül kifelé indultak. Már majdnem a kapuban voltak, mikor utánuk szólt a rózsa:
- Hallod-e, ibolya, te itt maradhatsz, ha szép csendesen meghúzódol valahol. Téged megtűrünk, mert kellemes az illatod …
A kis ibolyának elszorult a szíve, olyan régen szomjazott már egy kevés nedvesség után, s látta, hogy az emberek éppen készülődnek, hogy meglocsolják a kerti virágokat.
- Ne hallgass rájuk, gyere velünk haza! – hívta a margaréta.
Hanem az ibolya ebben a pillanatban egy icipici csepp vizet érzett a szirmain. Tikkadtan fordult vissza.
- Ó, csak egy-két csöppecskét hadd igyak!
- Szóval … Itt maradsz? – kérdezte a pipacs.
- Igen … Nagyon szomjas vagyok!
A vadvirágok elvonultak, ibolyácska pedig ott maradt a kertben.
… Még aznap este olyan finom, langyos zápor hullott, hogy felüdült tőle erdő, mező. Az erdei-mezei ibolyák pedig ezen a napon megszakították a rokonságot az állhatatlan kis kerti ibolyával. Az meg szegény, úgy szégyenkezett, hogy szégyenében elveszítette az illatát.
Sok-sok idő telt el azóta. A kerti ibolya évről évre szebb, pompázatosabb, hanem illatot, azt hiába koldul erdei-mezei rokonaitól.
Úgy megharagudtak rá, hogy egy csepp illat nem sok, de annyit sem küldenek neki!

Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.

Thúróczy Mária: A kertünkben

$
0
0
Ezer virág a kertünkben,
csupa piros, csupa kék,
Nem tudom, hogy
melyik tetszik,
mert mindegyik csudaszép.


Ezer bokor a kertünkben,
egres, málna, mogyoró,
Nem tudom, hogy
mit szeressek,
mert mindegyik csudajó.


Ezer madár a kertünkben,
szárnyukon a fény remeg,
Aranypettyes, ezüstpettyes
libbenő kis ékszerek.


Megpihenhetsz a kertünkben,
pad is van a fák alatt,
Nincs messze;
a patak partján,
Mese utca 7 alatt.

Máté Imre: Gyöngyök

$
0
0
Fűszálakra
Fényes kedvvel
Harmatgyöngyöt
Fűz a reggel.
Ha hozzáér
Kicsi kezed
A sok gyöngyszem
Földre pereg.

Donászy Magda: Napraforgó

$
0
0
Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

Pár hét múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.

Odafenn a magas égen felhők ültek hófehéren. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat.

Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőm, a ház körül.

Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár, most mit egyen?

A madárnép ázva-fázva keresgette: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda a lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:

- Csip-csip! A mag mind ott maradt,új tavaszig a hó alatt.

Zsuzska kiszólt:

- Gyertek ide! Napraforgó reggelire!

Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak: kapott enni a madárhad.

Délben is szólt:

- Van elég napraforgómag-ebéd!
Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak: lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén csak egy szem maradt:

- Kinek adjam, kis madarak? -

- Ne adj engem senkinek se, ültess el a kis kertedbe!

Mondta volna talán tovább, de a lics-pocs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.

- Mi újság van? - tátogatott, s kiejtette a csöpp magot. De akkor már azt se bánta, tavaszt érzett a határba'.

Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. - Mikor a mag földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, püffadózott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.

Zsuzska mérte, méricskélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőttön nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok. Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta.

Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

Donászy Magda: Nyári eső

$
0
0
Nyári eső
csepereg.
Lemossa a
cserepet.
Jó esik a
határnak
meg a szomjas
madárnak,
a kiszáradt
mocsárnak,
hol a békák
vasárnap,
a kis béka-
királynak
örömére,
kuruttyolni
kijárnak.

Donászy Magda: Jó napot, tanterem

$
0
0
Jó napot, tanterem!
Kedves fiúk, lányok.
Szeptemberben én is
iskolába járok.

A betűről, számtól
egy csöppet se félek.
Vidáman néznek rám
a szép, színes képek.

Fényes tolltartómban
ceruzákat látok.
Régi ismerősök,
mind.mind jó barátok.

Szeptemberben én is
iskolába járok.
A viszontlátásra
kedves fiúk, lányok.

Donászy Magda: Homokozóban

$
0
0
Fényes délben
sül a homoktorta,
teli van a bögre,
teli van a forma.

Szita, szita, falapát,
sütögetik a babák,
futó szederinda,
tetején a minta.

Pattan, szökken,
repül a nagy labda,
lóti-futi száz petty
kerekedik rajta.

Sose' pihen sose'áll,
hova szalad, hova száll?
Ide-oda, föl-le,
fűre, fára, földre.
Viewing all 905 articles
Browse latest View live


<script src="https://jsc.adskeeper.com/r/s/rssing.com.1596347.js" async> </script>