Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével.
Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás domboldalon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjából, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz.
Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcsolyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig.
Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos medvepapa dörmögését:
— Télnek, fagynak nincs még vége,
visszabújunk ma estére!
Medvamama ráduplázott:
— Nem lábolunk ki a hóból,
derekam is rosszat jósol!
Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, vakító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy:
— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár! — Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlangban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és máris repülni tudnak a jégen.
Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummogott bánatában, hogy a gyerekek észrevették.
— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva százfelé szaladtak.
Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat.
Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.
Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:
— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!
Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain nekiment a síkos jégnek.
Jobbra lódult, balra lendült,
széles ívben körbeperdült,
egyik lába hátra húzott,
másik három félrecsúszott,
hosszan siklott, mindig arra,
amerre épp nem akarta!
A mókusok úgy kacagtak,
majd az ágról leszakadtak,
látva, hogy a mackót játszva
viszi a négy korcsolyácska!
A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Szerencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekirugaszkodott az erdő népe: — Hó-rukk! Hó-rukk!
Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.
Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigálták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!
A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros nevetését:
— Tóba pottyant a nap hőse,
Korcsolyázó Dörmögőcske!
Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hiszen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.
Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.