— Édes-mézes jó napot, Mackó bácsi!
— Jó napot, te kis miaszösz! Hát téged mi szél hozott erre?
— A tavaszi. De nem Miaszösz a nevem, hanem Icinke-Picinke tündér!
— Nohát, az Icinkét elhiszem, sőt még a Picinkét is, de hogy tündér volnál, te mákszemnyi kislány...?
— Márpedig az vagyok! Nézz csak meg jobban!
Arcocskám rózsaszirom selyme, hajam holnapi pitypang pelyhe, szavam patakvíz fodrözása,
könnyű lépésem szél futása.
Ingemet napsugárból szőtték, belehímezték füvek zöldjét,
árnyékkal szegték, fénnyel varrták, piros hajnalon kivasalták!
— Ezt nevezem! Brumm! De hát a többi?
— Miféle többi?
— Ami még kell a tündérséghez. Például jó szem!
— Ó, nagyon jó szemem van! Ha akarod, megmondom, hogy száz lépésnyire innen otthon van-e a csigabiga!
— Nem úgy értettem, hanem ... nézd csak! Már kora hajnal óta vesződöm azzal, hogy kifésüljem a gubancos bundámból ezt a sok bogáncsot, de a hátam közepét sehogyan sem érem el.
— Kár is vele vesződni! Inkább vágj le nekem egy szép vesszőt a patakra hajló fűzfáról!
— Azt ugyan minek?
— Varázspálcának!
— Dehogyis vágok! Hiszen a fűzfa csupa bolyhos barka, arany méhecskék raja zümmög rajta!
— Ej, hát nem érted, Mackó bácsi? Ha meglesz a varázspálcám eet suhintok, és máris minden bogáncs kipotyog, minden gubanc kisimul bundádból!
— Nem lehetne inkább ezzel a tobozfésűvel . . . ?
— Mit képzelsz? Egy tündér sohasem vesződik, csak varázspálcával dolgozik ... No, ugye levágod?
— Sajnálom. Szó sem lehet róla.
— Nahát, milyen mogorva, csúnya medve vagy! Megyek, keresek másvalakit, aki barátságosabb! .. .
— Napfényes jó napot, mókuska!
— Lehet, hogy neked napfényes, pajtikám, de bezzeg nekem beborult: — Nem vagyok pajtikám, hanem Icinke-Picinke tündér.
— Csakugyan? Soha jobbkor nem találkozhattunk volna. Nézd, most jövök az evetkebereki vásárról, ott vettem ezt a rengeteg diót, de kátyúba szaladt a talicskám kereke, és egyedül nem bírok vele.
— Ne is erőlködj, inkább vágj le nekem egy vesszőt erről a mogyoróbokorról!
— Ilyenkor? Hiszen csupa rügy! Minek az neked?
— Varázspálcának. Megsuhintom jobbra, megsuhintom balra, azt mondom közben, hogy: abrakadabra! ... és máris fut tovább a talicskái. mókuska!
— Kérlek, inkább segíts megemelni! Ha ketten nekirugaszkodnánk...
—Tündér létemre? . . . Hogy képzeled! No, vágd azt a vesszőt, gyorsan!
— Eszemben sincs! Hogy kevesebb legyen ősszel a mogyorótermés? Rügyező ágat lemetszeni vétek.
— Nahát, milyen irigy mókus vagy! Megyek is tovább. Tudd meg, hogy varázspálca nélkül nincs varázslat!
— Szövögetős-kötögetős jó napot, Pók néni!
— Ej, nem lesz abból semmi, te kis fityfiritty!
— Nem vagyok Fityfiritty, hanem Icinke-Picinke tündér.
— Tündér? . . . Akkor segíts rajtam! Elszakadt a fonalam, és elgurult a gombolyagom, oda le, valahová a fűbe. Nem tudom folytatni a munkát, pedig olyan szép hálómintát eszeltem ki.
— Ne is folytasd! Inkább messél nekem ott fent egy vadrózsaágat!
— Dehogyis metszek, hiszen csupa új hajtás ez a gyöngeszép vadrózsabokor! Nem látod?
— Látom, de nekem várázspálca kell a tündérségemhez. Akkor csak suhintanék hármat, és máris előkerülne az elveszett gombolyagod.
— No, ha így véled, kár a szóért. Ilyen tündérnek megteszi egy száraz ág is!
— Jaj, milyen szívtelen vagy, Pók néni! Meg is mondalak fűnek-fának! Még a pataknak is megmondalak, ha addig el nem pityergem magamat . hüpp-hüpp-hüpp!
— Jaj de jó, megjött az eső! Brekeke!
— Elhallgass, kotnyeles béka! Ez neked eső? Sose láttál még tündérkönnyeket?
— Azt nem, te Icinke-Picinke, de hallottam, hogy árulkodtál a pataknak.
— Nem árulkodtam, csak panaszkodtam. Varázspálca nélkül sosem lehet belőlem igazi tündér.
— Ó, ha tudtam volna! . . . Éppen Ina reggel faragtam ki egy holdlátta nád árnyékát varázspálcának!
— Igazán? Hol van?
— Sajnos, az a csibész erdőszéli szellő elragadta tőlem.
— Hová vitte?
— Fűbe ejtette, kátyúba hempergette, de az is lehet, hogy a medve bundájába rejtette. Ha nem vagy rest, szép sorjában utánanézhetsz!
— Fűbe... kátyúba medvebundába . ? Hiszen én tudom, hol vannak ezek! De ha becsaptál, zöldfejű béka, jaj neked!
— Attól nem félek, brek-brek-brek! .. .
— Nini, hát visszajöttél, Icinke-Picinke! Hiába, nem kapsz rózsaágat! — Nem is kérek, Pók néni!
— Hát mégis van már varázspálcád?
— Nincs, pedig már az egész füvet átgereblyéztem érte. Hanem a fonaladat megtaláltam. Kapd el, kérlek!
— Hopp! . . . Milyen ügyes vagy! Nagyon köszönöm, tündérke! — Nincs mit, Pók néni. Biztosan a kátyúban lesz az a pálca!
— Nini, mókuska, te még mindig itt szomorkodsz?
— Senki sem jött erre, aki segíthetett volna!
— No, akkor emeljük meg ketten azt a talyigakereket. Hó-rukk!
— Köszönöm, hogy mégis megesett rajtam a szíved, tündérke. Fogadd el ezt a néhány szem diót!
— Nem dió kell nekem. Én a varázspálcámat keresem, de lám, ebben a mélységes mély kátyúban sem lelem. Most már csak a medvebundában lehet . . . Megengeded, Mackó bácsi?
— Már hogyne engedném, Icinke-Picinke, kivált, ha közben a bal lapockám tájékát is megvakargatod! Ott, ott! Ejha, de jól esik! ... És milyen ügyesen bánsz ezzel a tobozfésűvel, meg se húztad a gubancaimat!
— De a te vastag bundádban sem találom a varázspálcámat!
— Hát persze hogy nem, amikor ott van a pirinyó kezedben!
— Ne tréfálj, Mackó bácsi! Én nem látom.
— Azért, mert láthatatlan.
— Akkor te hogyan láthatod?
— Éreztem, mert varázsoltál vele. Egykettőre rendbe hoztad a bundámat.
— Ez igaz . .. de hát ez varáislat volna?
— Nálad a varázspálca, te tudod!
— Csakugyan igazad lehet, mert az előbb Pók néne, meg a mókus is már tündérnek neveztek!
— No látod! Azoknak is varázsoltál?
— Nem . . . azazhogy... csak éppen segítettem egy kicsit. De hiszen ezt máskor is megtehetem, bárkinek!
— Mégiscsak okos kislány vagy te, Icinke-Picinke!
— És tündér! . . . Ugye, most már te is elhiszed?
— Brum . . . brum . brum .
Akárhogy hegyeztem a fülemet, a szél elvitte Mackó bácsi válaszát. Csak azért nem futottam utána, mert úgyis mackóul mondta.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.