Virágszemű Lenke húgom sírva-ríva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott.
– Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle
– A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
– Ugyan mit siratsz rajta?
– Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám cica, míg én fölforraltam a tejet a babakonyhán.
A Hékám cica ott kefélkedett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi
bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgásából:
– Miért nem állított ő rt a babája mellé, Lenke kisasszony!
– No – mondom –, ha csak az a baj, állítunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amelyikről már lekéredzett a kis szakajtó. Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy- két fogpiszkálót a sótartóból, és el ő vettem a kisbicskámat.
– No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz. Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér-megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen őrizte a babaszobát, hogy még a Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kíván, mégis keményen állja a sarat. Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának!