(magyar népmese)
Valamikor régen élt egy földműves. Nagyon szegény volt, de igen jószívű. Az egyik évben egy óriási káposztája nőtt. Az egész családja jóllakott volna belőle, ő mégis így gondolkodott:
– Elviszem a királynak. Biztosan örülni fog neki. Ez a káposzta úgyis akkora, hogy a király asztalára való. Nem ilyen szegényére, mint én.
Így is tett. A királyt nagyon meghatotta ez az ajándék. Egy erszény arannyal jutalmazta meg a szegény embert.
Élt a faluban egy zsugori, gazdag ember. Mikor meghallotta, hogy a szegény ember sok pénzt kapott a káposztáért, elhatározta, ő is visz valamit. Elviszi a királynak a legszebb paripáját. Azért biztosan még sokkal több aranyat fog kapni, mint a szegény ember az egyszerű káposztájáért. El is ment a királyhoz. Amikor átadta a paripát, alázatosan meghajolt, s így szólt:
– Uram, királyom! Ennél szebb ló nincs az egész világon! Ezért hoztam el felségednek!
A király mosolyogva válaszolt:
– Én is egy olyan ajándékot adok ezért a paripáért, melynek nincs párja sehol. Azzal megparancsolta, hogy adják oda a gazdag embernek azt az óriási káposztát, amit a jószívű szegény embertől kapott.