December 13. Luca napja. Ma sokan viselik ezt a szép nevet. Azért is érdekes ez a nap, mert Luca naphoz többféle szokás is kapcsolódott régen, amelyek egy részét manapság szívesen elevenítjük fel. Ezek közül a legismertebb a Luca-búza keltetése. Régen falun az asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. Később karácsonykor a templomokban az oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy otthon az ünnepi asztalra tették. Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek. Bölcs dolog volt, hogy voltak ilyen pihenőnapok, hiszen a közelgő karácsony a lányoknak, asszonyoknak sok-sok munkával járt akkor is. Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés. A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása volt. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap fara gott rajta egy kicsit, s csak karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait.
↧