Quantcast
Channel: Mesemorzsa
Viewing all 905 articles
Browse latest View live

Fésűs Éva: Az ezüst hegedű

$
0
0

Zelk Zoltán: A nagyravágyó felhőcske

$
0
0

A kis fűszálak sóhajtoztak: 
- Jaj, de szomjasak vagyunk. 
A virágok is egyre csak azt mondogatták: 
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet! 
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta: 
- Ó, csak esne egy kis eső! 
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel: 
- Felhő, felhő! 
Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk. 
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik. 
De a másik sértődötten mondta: 
- Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? 
S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek. 
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk. 
De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt: 
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra! 
Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket. 
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő. 
- Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd. 
Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk: 
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket! 
- Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten. 
Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak: 
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk! 
- Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak. 
Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők. 
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak. 
Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból. 
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el. 
- Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik. 
- Valóságos illatbarlang a belseje. 
Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.

Bernáth Zsolt: A megszeppent esőcsepp

$
0
0

Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. 
Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni? Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. 
Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, amikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett. 
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás? 
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja? 
- Dehogynem - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz. 
Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt. 
- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak és folyó? Mi lesz aztán? 
A kis villám elmosolyodott. 
- Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell. 
Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét. 
- Vár a tenger - suttogta boldogan.

Forrás: http://mokazo.blogspot.com/2016/06/vizzel-kapcsolatos-mesek.html

Mesék zöldovisoknak - válogatás

$
0
0



Állatok






Madáretetés













Föld


Letölthető könyvek:
































Linkek:


Könyvajánlók:



Mentovics Éva: Mikulás-Köszöntő

$
0
0
Édes, kedves Mikulás,
köszöntünk most téged.
Eljöttél az idén is,
ahogy megígérted.

Látjuk, hogy a tartásod
teli zsáktól görnyedt.
Rakd le nehéz puttonyod,
pihenj meg egy csöppet!

Sok-sok színes ajándék
nyomja fáradt vállad.
Tudjuk, hogy a Világot
több százszor bejártad.

Tudjuk, hogy a szánoddal
tovasiklasz újra.
Néhány darab sütivel
gyűjts erőt az útra.

December - Cinegenaptár (Bianki meséje, Rab Zsuzsa)

$
0
0
Elrepültek a cinegepajtások a városba.
Nem tudta meg mondani senki, még az Öreg Veréb sem, ki lehet a láthatatlan haramia, akitől se éjjel, se nappal nincs biztonságban se kicsi, se nagy.
– Itt ne féljetek – nyugtatta őket az Öreg Veréb. – Itt a városban nem kell tartani semmiféle láthatatlan ellenségtől. Még ha ide merészkedne is, lelövik az emberek. Maradjatok itt velünk. Megkezdődött már az új hónap, az esztendő farkacskája vége.
Decembernek hívják. Itt a tél. Ínséges és veszedelmes most az élet a mezőn, a folyón, az erdőben.
De az emberek között mindig jut nekünk, apró madaraknak, menedék is, élelem is.
Picinyke persze örömmel ráállott, lelkére beszélt Cicellének is: telepedjenek le a városban.
Cicelle eleinte húzódozott, berzenkedett, hetykén kiabálta:
– Minek? Minek? Nem félek én senkitől! Senkitől! Elbánok a Láthatatlannal is!
Azt mondta Picinyke:
– Nem is azért mintha félnél. De nemsokára itt az új esztendő. Nemsokára újra ki-ki tekint a nap, mindenki örül neki. És itt, a városban senki se tudja énekkel köszönteni. A verebek csak csiripelni tudnak, a varjak csak károgni, a csókák csikogni. Tavaly én énekeltem itt az első kis tavaszi éneket a napnak. Most te is énekelsz neki.
Ez más beszéd volt. Tetszett Cicellének.
– Így igen! Igaz! Maradok, itt, itt! Énekelni, azt tudok. Erős a hangom, szépen zeng, hallja majd az egész város.
Elindultak lakást keresni. Nem volt könnyű.
A város nem erdő: itt télen is foglalt minden odú, seregélydúc, fészek, még a falrepedések, eresz alatti zugok is. Abban az ereszalji verébfészekben, ahonnan tavaly az újévi fenyőfát leste meg Picinyke, most egy fiatal verébcsalád lakott.
Megint az Öreg Veréb segített Picinykén. Azt mondta neki:
– Röpüljetek el ahhoz a házhoz, ni, ahhoz a piros tetős házikóhoz. Láttam ott egy kislányt, vésővel babrált egy fatuskón. Nézzétek meg: hátha cinkeodút faragcsál.
Elsuhant nyomban Picinyke meg Cicelle a piros tetős házikóhoz. Mit gondoltok, kit láttak a kertjében? Azt a félelmetes, szakállas vadászt, aki majdnem agyonlőtte Cicellét.
A vadász éppen fölkapaszkodott egy fára. Kalapács, szög meg egy faragott faodú volt a kezében. Hozzáillesztette az odút a fatörzshöz, és lekiáltott:
– Jó lesz itt?
Lentről Masenyka felelt neki:
– Jó, éppen jó!
És a szakállas vadász erősen odaszögezte az odút a fatörzshöz, aztán lemászott a fáról.
Picinyke meg Cicele mindjárt bekukkantott az odúba. Megállapították, hogy soha életükben nem láttak még kényelmesebb lakást. Masenyka jókora üreget fúrt a fatuskóba, ki is bélelte puha meleg tollal, pihével meg gyapjúval. Észrevétlenül repült el a hónap. Senki nem háborgatta a cinkéket, élhettek kedvükre. Masenyka reggelente megterített nekik ágra szögezett asztalkájukon.
Újév táján még egy fontos esemény történt, az utolsó eseménye. Masenyka apja, aki néha elment a városból vadászni, egy különös madarat hozott haza. Össze futottak csudájára a szomszédok.
Hófehér tollú, hatalmas bagoly volt, olyan fehér, hogy mikor a vadász ledobta a hóra, alig lehetett meglátni.
– Ez a mi gonosz téli vendégünk – magyarázta a vadász Masenykának meg a szomszédoknak –, a sarki bagoly. Éjjel nappal egyformán jól lát, és nem menekül karmai közül se egér, se fogoly, se nyúl, de még a mókus se a fán. Nesztelenül repül, és szinte láthatatlanul. Nézzétek csak, észre se vennénk a havon!
Picinyke meg Cicele persze egy szót sem értett a szakállas vadász magyarázatából. Mégis tudták mind a ketten, kit ölt meg a vadász. Cicelle elkiáltotta magát:
– Itt a Láthatatlan! Itt! Itt! – És a tetőkről fákról nyomban odagyűltek a városi verebek, varjak, csókák, megbámulni a szörnyeteget.

Estére fenyőfát díszítettek Masenykáék, a fenyőfa körül gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak, de a cinegék cseppet sem haragudtak érte. Most már tudták, hogy a gyertyákkal, játékokkal feldíszített fenyő az újévet hozza e nekik, az új esztendő pedig visszaadja majd a fényt, meleget, a vidám élet sokféle örömét.

Forrás:  T. Aszódi Éva (szerk.): Minden napra egy mese

Várfalvy Emőke: Adventi gyertyagyújtogató

$
0
0













Gyertek, gyertek, gyújtsunk fényt,
pici gyertyalángot,
várjuk együtt örömmel,
az eljövő karácsonyt.

1.

Első gyertyánk neve: Hit, erős, mint a szikla,
ha kicsi is, fénye nagy, sötét éjben szikra.

2.

A második gyertyaláng, a Reményért égjen,
csillag mutatja utad, bármily sötét éjben.

3.

Harmadik gyertyánk kigyúl: Öröm ragyogása,
együtt várni olyan jó a világosságra.

4.

Negyedik gyertyán a láng, a szeretet fénye,
betölti az éjszakát, a sötétségnek vége.


Ma az összes gyertya ég,
ünnepeljük együtt,
áldott Adventünk után,
a Karácsony eljött!

Boldog új évet kívánok mindenkinek!


Kormos István: A fázó rókafiak

$
0
0
Hol volt,
hol nem,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében,
fák sűrű
lombja alatt,
bokrok vad-tüskés
árnya alatt,
volt egy rókalyuk,
telistele,
azaz lakója
egy öreg róka,
körötte hét csöpp
rókafióka -
Hét kicsi kölyke
ott élt vele.

Erdő-mélyen,
fák hűvösében,
bokrok ágbogas
vad sűrűjében,
ahol születtek,
rókalyuk alján,
hét kicsi rókák
ott hömpörögtek
nyulat álmodva
hosszú fülekkel
az öreg róka
mellett a szalmán.

Hanem egy éjjel,
vak éjszaka,
fölsír a szalmán
a rókalyukban,
fölsír egy apró
rókafióka:
"Fá-á-á-zok, mama!"

Hat kicsi társát
mind fölveri. -
Az öreg róka
így szól neki:

"Ej, kutya kölyke!
Hogy fázhatsz nyáron?
Ez aztán szégyen!
Mi lesz itt télen?
Hallod-e, hékám,
csöpp varasbékám:
ha fázni kezdesz,
majd télen megvesz,
meg a hideg fagy,
előre látom!
Ne halljam többet:
"Jaj, fázo-hok!"
Mert egyet elnáspángolok!"

Hét kicsi kölyke
előre fél -
Anyjukat kérdik,
az öreg rókát:
"Mi az a hideg?
Mi az a tél?"

Az mordul egyet:
"Majd meglátjátok!
De mars aludni,
mert odavágok!"

Hét kicsi kölyke
elaluszik.
Hanem álmukban
nem szaladoznak
fürge nyuszik.
Fagyot álmodnak,
vad hideget,
előre félik
hét kicsi rókák,
hét rókakölykek
a zord telet.

Másnap reggel
hét kicsi róka,
hét kicsi fázó
rókafióka,
tanácsot ülvén
imígy beszél:
"Kérdjük meg, fickók,
más okosoktól,
ugyan mi fán is
terem a tél!"

Azzal szépen,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében
szétszaladoznak
megtudni végre,
mért is gondoljon
hét kicsi róka,
rókafióka
olyan vacogva
arra a télre.

Elébük toppan
medve koma.
Körül esengik,
körül nosza:
"Mondd meg, te Talpas,
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja medve koma:
"Haj, kölykek!
Haj, micsoda?
Mi a tél?
Biza tudom,
épp ezért átaluszom!
Barlangom mélyén,
brumma,
elkél a meleg
dunna,
s tarthat a kutyaidő,
nem bújok addig elő!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy ordas farkas
útba akad.

Körül esengik:
"Ordas koma!
Te segíts rajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja farkas koma:
"Mit, kölykek?
Hej, micsoda?
Mi a tél?
No, mondhatom,
koppan a körmöm a fagyon!
Rágondolni se jó,
mikor lehull a hó!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy szál nyulacska
útba akad.
Azt kérincsélik:
"Aj, te Füles!
Süss ide, kérlek,
de légy ügyes!
Lelkedre mondd meg:
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja Füles koma:

"Mit kérdtek?
Mi micsoda?
Mi a tél?
Haj, tudom én!
Eleget fázok,
fagyon bokázok,
amíg valamit enni találok
tél idején!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy tarka madár
útba akad.
Kérdik esengve:
"Madár koma!
Segíts mirajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja madár koma:
"Mit?
Hogy a tél micsoda?
Fickók, azt nem tudom én,
mert ősszel messzire szállok,
délen melegre találok
tél idején!"

Sorra mind imígy beszél:
"Várjatok a végire,
hamarost elér ide!"

S erdő-mélyen,
fák sűrűjében,
telik az idő ugyan szépen.
Előbb az ősz jön:
hull a levél,
csupasz a sok fa,
az erdő bokra,
messzire száll a madár,
sárgul az őszi határ:
jön, jön a tél.

Barlangba bújik a medve,
brumma!
Tavaszig elkél a meleg
dunna!

Hull a hó,
hull vastagon:
szalad a farkas
behorpadt hassal,
és körme koppan,
kopp! - a fagyon.
Futkos a havon a nyúl,
nagy füle hátrakonyúl.
Hol a füvecske,
a jó?
Vastagon belepte
a hó.

Nohát, ha itt a tél
hét kicsi róka,
rókafióka
nyár ideje óta
mindegyre fél?

Nem kell azoknak
félni már!
Nagy róka lett
a hét betyár:
nem rókakölykek,
vacogók,
a tél hírére
szaladók.
Van már bundájuk,
szép veres,
hozzá a kedvük is hegyes,
hullhat a hó,
fúhat a szél,
a rókát nem bántja a tél.

Ha bántaná,
hát haja-haj,
e mese tovább tartana.

Forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KORMOS/kormos00245/kormos00255/kormos00255.html

A tizenkét hónap

$
0
0
(Újgörög mese, átdolgozta Végh György)


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott. Tizenkét egyforma suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
- Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?

Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
- Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!

Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
- Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat, és a kendődet! - színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.

Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
- Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.

Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak. A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:

- Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! -

A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták. Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyermekét. A gyermekek és a vénasszonyok nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst - és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
- Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bongáncsot adtak!

Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:

- Én azt mondtam, hogy mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist, és szamárkórót, mert azt mondta, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz- aszerint, hogy ki mit vár tőlük.

Figula Csaba: Csak egy kis víz!

$
0
0
Hanna a kedvenc babáival éttermeset játszott a szobájában, amikor meghallotta az anyukája hangját.
- Hanna! Már megint nyitva felejtetted a csapot a fürdőszobában! Máskor kérlek figyelj oda, ne pazaroljuk feleslegesen a vizet!
- Jaj anya! Ne morgolódj már folyton! Nem történt semmi baj! Ez csakvíz! - válaszolt Hanna félvállról az anyukájának.
Ezután mintha mi sem történ volna, játszott tovább a babáival. Ám egyszer hirtelen egy kis zöld ruhás hegyes kalapos manó ugrott elő az ágya alól, aki az orra alatt mérgesen motyogott. “Ez csakvíz! Ez csakvíz! No majd megmutatom én neked mi az a víz!” Majd egy botot kapott elő a köpenye alól és hangosan egy varázsige mormolásába kezdett.

- Jó szagú a záptojás, ízletes a békalencse. Kicsi Hanna útnak indul, hagy tanuljon majd belőle!
Hannának meglepődni sem volt ideje. Ahogy meglátta a kis zöld manót, máris forogni kezdett vele a szoba, s hirtelen elsötétült előtte a világ.
Amikor magához tért egy kertben találta magát. Valami elvarázsolt kert lehetett, mivel akkora virágok voltak benne mint ő saját maga. Szeretett volna kiszaladni a kertből, de a lábai valamiért nem mozdultak. Lenézett, hogy megtudja mi a baj.

- Ó ne! Mi történt!? - kiáltott fel Hanna fájdalmasan. - Hiszen virággá változtam!

S láss csodát, a kis morcos manó Hannát egy gyönyörű szép piros tulipánná változtatta. Mit volt mit tenni, Hannának el kellett fogadnia, hogy mostantól kezdve tulipánként kell leélnie az életét. Már lassan kezdett beletörődni a sorsába, amikor hirtelen elkezdte gyötörni a szomjúság. A nap magasan járt az égen és erősen sütött. Sehol nem volt egy valamire való árnyék. Ráadásul virágként el sem tudott bújni a nap elől.
- Jaj de jó lenne egy kisvíz! - csusszant ki a száján.
Ekkor hirtelen forgószél kerekedett, felkapta a kis Hanna tulipánt és csak forgatta-forgatta, míg nem Hanna szeme előtt ismét elsötétült a világ. Mikor kinyitotta, egy hatalmas tóban találta magát, mint egy halacska. Méghozzá egy gyönyörű szép keszeggé változott. Ám sokáig nem élvezhette a hűs habokat, mivel hirtelen szembe találta magát egy sügérrajjal. Az éhes ragadozóhalak azonnal a keszeg Hanna után vetették magukat aki csakúszott csakúszott, nehogy a vérmes halak ebédjévé váljon. A nagy menekülés közben észre sem vette, hogy a víz szépen lassan kezdett elfogyni körülötte, s hirtelen a parton találta magát. Pontosan úgy, mint egy partra vetett halacska. Elkezdett csapkodni az uszonyaival, de nem sikerült vissza evickélnie a tóba. Teljesen elfáradt, ráadásul lassan kezdett kiszáradni is.
- Jaj de jó lenne egy kisvíz! - csúszott ki önkéntelenül a száján.
Erre hatalmas nagy forgószél támadt, ami felkapta Hanna halacskát és addig forgatta, míg ismét elsötétedett előtte a világ.
Mikor magához tért, egy hatalmas homoksivatag közepén találta magát, egy tevekaraván tagjaként. Borzalmasan sütött a nap és nagyon meleg volt. A tevék csomagokkal felpakolva rótták unalmas útjukat egészen addig, amíg egy hatalmas homokviharba nem keveredtek. Ekkor a karaván megállt a tevék lekuporodtak a földre, hogy így vészeljék át a vihart. Amint az elvonult a tevék felálltak, jól megrázták magukat, hogy így szabaduljanak meg a bundájukba furakodott rengeteg homoktól. Hanna teve is így tett, ám a szemébe került sok homoktól alig látott. Természetesen a szája is telement porral olyannyira, hogy még nyelni sem tudott.
- Jaj de jó lenne egy kisvíz! - gondolta.
Ekkor újból forgószél támadt, ami felkapta Hannát, majd ismét elsötétedett előtte a világ.
Mikor magához tért a szobájában találta magát, de már kislányként. A zöld ruhás manó csípőre tett kézzel állt előtte.
- Nos Hanna? Sikerült megtanulnod, hogy mennyire fontos a víz?
- Igen manócska! Köszönöm szépen a leckét! Ígérem, ezentúl jobban oda fogok figyelni és nem fogom nyitva felejteni a csapot.
A manó amilyen gyorsan megjelent a szobában, olyan gyorsan el is tűnt. Hanna pedig azzal a lendülettel szaladt is a fürdőszobába ellenőrizni a csapokat, hogy azok jól el vannak-e zárva.

Nagytakarítás a napnál

$
0
0
szlovák népmese


Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot. A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja. A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre, hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás! – így szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő. A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk! Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.  Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott. Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

Találós kérdések Madarak és fák napjára

$
0
0




















Dalolva száll az égre fel,
röptében is énekel.
(pacsirta)

Fúr-farag, de mégsem ács
kopog, mint a kalapács.
Fák orvosa, doktora,
erdőben az otthona.
(harkály)

Szürke színű a ruhája,
nem repül el Afrikába.
Itt marad a téli fagyban,
magvakon él a nagy hóban.
(veréb)

Eresz alatt van lakása,
Vagy a partfal oldalába,
Villás farkú, gyorsan repül,
De nyarat nem hoz egyedül.
(fecske)

Sárból rakott vár a házon,
reggel, délben, este látom.
Gazdájának háta bársony,
Farka villa, hasa vászon.
(fecske)

Fekete bársony a háta,
Citromsárga a dolmánya,
Nem eszi a kendermagot,
Mert a szalonnára kapott.
(cinke)

Háló nélkül halászik,
kéményeken tanyázik,
elköltözik, ha fázik.
(gólya)

Láttam egy madarat,
nagy kanállal evett,
megkérdeztem tőle:
mi is a te neved?
(kanalas gém)

Erdőn lakik, vagy a kertben,
zöld a színe télen nyáron.
Feldíszítik decemberben,
oly szép akkor, mint az álom. Mi az?
(fenyőfa)

Koronás, de nem király,
mégcsak nem is hercegnő,
Törzse vastag, ága sok,
évek alatt nagyra nő.
(fa)

Tavasszal kap levelet,
S ősszel küld csak választ,
De nem egyet, nem is kettőt,
Hanem sok-sok százat.
(Fa)

Zöld burokba születtem,
mikor aztán nagy lettem,
a zöld burok kifeslett,
és az úrfi kiesett.
(dió)


Madarak és fák napja - válogatás

$
0
0

Mesék



Videó


Versek

Mondókák

Dalok

Magyar népdalok:

Madarak:
  • Madárka, madárka
  • Szépen szól a kispacsirta
  • Madár, madár kismadár
  • Erdő, erdő, erdő
  • Az árgyélus kismadár
  • Egy kicsi madárka hozzám kezde járni
  • Elment a madárka, üres a kalitka
  • Erdő, erdő kerek erdő
  • Kicsi madár mért keseregsz az ágon
  • Hol jártál az éjjel cinege madár
  • Akkor szép az erdő, mikor zöld
  • A pilisi tiszta búza
Gyümölcs, fák:
Gyermekdalok:

Ügyességi játékok – "madaras" játékok


Kakukk

Előzetes ismeretre van szükség: a kakukk az a madár, amelyik nem rak fészket. Énekes madarak fészkébe csempészi tojását, és a mit sem sejtő madárka nemcsak kikölti, de eteti is a fiókákat. A játékosok tetszőlegesen helyet foglalnak a játszótéren, ők az énekes madarak, és kört rajzolnak maguk köré. A kijelölt (kiszámolt) játékosnak nincs "fészke", ő a körön kívül áll, adott pillanatban elkiáltja: "kakukk", erre a madarak kirepülnek a fészekből, igyekeznek más kört elfoglalni. A kakukk is beáll egy körbe. A fészek nélkül maradt madár lesz az újabb kakukk.

Hosszú lábú gólya bácsi

A játéktérre minél nagyobb kört rajzolunk. A kör közepén áll a békákra vadászó gólya. A békák a körön kívül állnak, onnan bosszantva a gólyát mondják:
Hosszú lábú gólya bácsi,
Mit tetszik ma vacsorálni?
Békahúst? Brekeke,
Ugye, milyen jó lenne?
Közben a békák bemerészkednek a tóba, vagyis át-átfutnak a körön. Akit elkap a gólya, az lesz az új játék gólyája.
Másik változat: akit elkap a gólya, szintén gólyává válik.


Verebes

Az udvarra, a lehető legtávolabbra egymástól, két kört rajzolunk, ezek a gyümölcsöskertek. A két kör között állnak a pásztorok (két-három gyerek). A verebek a versikét ismételve két lábon be-beugrálnak a kertbe:
Megérett a cseresznye,
Nem kell nekünk legyecske!
A kertben szökdécselve is kétszer-háromszor elismétlik a mondókát, majd ugyancsak két lábon átugrálnak a másik kertbe. Akit a pásztorok elfognak, pásztorrá válik.

Nyelvtörő

Nem mindenfajta szarka farka tarka,
csak a tarkafajta szarka farka tarka.

Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.

Madaras szólások, közmondások, hasonlatok

  • Minden madár ismeri a maga fészkét. 
  • Madarat tolláról, embert barátjáról. 
  • Madarat lehet vele fogatni. 
  • A boldogság kék madara. 
  • Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. 
  • Egy fecske nem csinál nyarat. 
  • Várja a sült galambot. 
  • Azt várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb. 
  • Forgolódik, mint a tojó galamb. 
  • Galambepéje van. 
  • Kóvályog, mint gólyafos a levegőben. 
  • Holló fészkén hattyút keres. 
  • Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. 
  • Ritka, mint a fehér holló. 
  • Rossz hollónak rossz tojása. 
  • Nyeli, mint kacsa a nokedlit. 
  • Minden kakas úr a maga szemétdombján. 
  • Sok lúd disznót győz. 
  • Ha már lúd, legyen kövér. 
  • Buta liba. 
  • Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. 
  • A sas nem fog legyeket. 
  • Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. 
  • Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. 
  • Érti, mint tyúk az ábécét. 
  • Ül (kotlik) rajta, mint tyúk a tojáson. 
  • Vak tyúk is talál szemet. 
  • Buta, mint a tyúk. 
  • Láttam én már karón varjút. 
  • Ágyúval lő verébre. 
  • Dobbal nem lehet verebet fogni. 
  • Már a verebek is ezt csiripelik.

Madarak hangjai

Élő webkamera


Hasznos oldalak

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja http://www.mme.hu/
Madárles program, nemzetközi http://springalive.net/hu-hu
Madarakról gyerekeknek https://www.csipogo.hu/

Tervezés


Letölthető anyagok

Kiss Benedek: Hol teremnek a gyerekek és az óvónénik?

$
0
0















Az óvodában az a jó,
hogy ott terem a sok gyerek,
és ott teremnek az óvónénik,
akiket én mind ismerek.

Közöttük zöldellek én is ám,
mint a szomszéd kis kertjében
ha alma nő az almafán
(bár én körte vagyok, érzem).

Csak azt tudom, édes vagyok,
mert este otthon ha lefekszem,
apu, anyu mind azt mondja:
aludj szépen, édes szentem!

Valkovics Edit: Jókedvű rigók

$
0
0



















Három rigó mit fütyül,
fent az ágon, ahol ül?
A rigónak jaj de jó,
terem néki mogyoró.

Fütyülik, hogy szép a világ,
nékik nyilik minden virág.
Telezengik most az erdőt,
odacsaltak még vagy kettőt.

Hát most vajon mit fütyülnek,
hogy így öten összegyültek.
Ugyanazt, hogy jaj de jó
terem nékik mogyoró.

Csukás István: Madárvédő Golyókapkodó

$
0
0

(Pom Pom meséi 5.)

Picur csavargatta a nyakát, tekergette a fejét, de nem látta Pom Pomot, azután felszólt a levegőbe, csak úgy vaktában, az ág felé:

– Szia, Pom Pom! Iskolába! De egyáltalán nem rohanok! Hol vagy? Nem látlak! Miért bújtál el?

– Gyere közelebb! – kérte Pom Pom.

S mikor Picur közelebb jött, szépen ráült a fejére, és onnan sugdosott:

– Mert lőnek! Azért bújtam el! Az előbb is elzúgott felettem egy kavics! És én nem szeretem, ha kavicsok röpködnek meg zúgattyúznak körülöttem. Nagyon nem szeretem! Mi vagyok én? Céltábla?

Míg Pom Pom dohogott meg morgott meg méltatlankodott, arra repült, arra bukdácsolt egy tépett tollú kismadár. Csak úgy zúgtak meg fütyültek körülötte a kavicsok.

– Jaj! – mondta a kismadár. – Ez majdnem eltalált! Segítség!

Picur felpillantott a kismadárra, és látta, hogy ennek a fele se tréfa.

– Engedd meg, hogy a fejedre szálljon, illetve az én fejemre! – súgta oda Pom Pomnak, majd integetett a kismadárnak. – Ide, ide!

A kismadár rászállt Picur fejére, illetve Pom Pomra, aki morgott is azonnal, hogy mi vagyok én, madárfészek?! De azért betakargatta a lihegő-pihegő kismadarat.

A környező bokorból egy fiú dugta ki a szeplős képét.

– Nem láttátok a madaramat?! Azt én lőttem! Az az enyém!

Újratöltötte a csúzliját, és szúrós szemmel nézett körül.

Picur óvatosan megrázta a fejét, vele rázódott Pom Pom és az elrejtőzött kismadár is –, hogy nem, nem, nem látták. Majd gyorsan továbbmentek.39

– Hej, csak lenne itt Madárvédő Golyókapkodó! – sóhajtotta Pom Pom. – Majd megtanítaná ezt a pulykatojásképűt kesztyűbe dudálni!

Picur azonnal megállt.

– Nem tudod, hol van? És ki az a Madárvédő Golyókapkodó?

– De tudom! Csak meneküljünk ki ebből a golyózáporból! – sürgette Pom Pom.

Mikor kiértek a golyózáporból, Picur újra megkérdezte:

– Ki az a Madárvédő Golyókapkodó? Mesélj róla!

– A madarak barátja – mondta Pom Pom. – Szereti a madarakat, és nagyon nem szereti, ha lövöldöznek rájuk!

– Akkor ne álldogáljunk itt! Akkor ne fecserésszünk és ne mesélgessünk itt! Gyerünk, gyerünk! – csipogott a kismadár.

– Ennek hogy megjött a hangja! – morgott Pom Pom.

De Picur elvágta a csipogást meg a morgást, gyorsan megkérdezte, mielőtt még összevesznének:

– Merre lakik Madárvédő Golyókapkodó?

– Arra! – mondta Pom Pom. – Azután meg amarra. Ott jobbra fordulunk, akkor meg emerre. Ott meg balra térülünk, azután egyenesen, azután fel, azután le, azután átlósan, azután keresztbe, azután meg hosszában, azután meg…

– Állj! – mondta Picur. – Zúg a fejem! Elég, ha csak mutatod az utat. Némán!

Elindultak, mentek, loholtak arra meg erre, jobbra meg balra, egyenesen, föl és le, átlósan, keresztbe és hosszába. S el is érkeztek Madárvédő Golyókapkodó házához.

Az ajtó előtt megálltak és tanakodtak.

– Kopogjunk! – javasolta Picur.

– Hátha alszik – vélte Pom Pom. – Legjobb, ha csak finoman köhögünk.40

– Csiripeljünk! Hiszen értenie kell a madarak beszédét! – csipogta a kismadár.

Nem tudták eldönteni, hogy melyik is a jó, így hát kopogtak is, meg finoman köhögtek is meg csiripeltek is.

Az ajtó azonnal kinyílt, s nyájasan mosolyogva kinézett rajta Madárvédő Golyókapkodó.

– Mi tetszik? – kérdezte mély, meleg hangon.

– Nagyon nem tetszik, hogy csúzlival lövöldöznek meg kaviccsal zúgattyúznak – rázta a fejét Picur, és vele rázkódott Pom Pom és a kismadár is.

Madárvédő Golyókapkodó szigorú arcot vágott.

– Rólam mindenki tudja, hogy aranyszívem van! És hogy nagyon szeretem a madarakat. És hogy nem szeretem, ha lövöldöznek rájuk! Terád is lőttek?

Picur nemet intett, majd a fejére mutatott.

A kismadár azonnal Madárvédő Golyókapkodó zsebébe repült, s onnan csipogott.

– Énrám lőttek! Itt maradhatok? Itt jó! Itt nem lőnek rám, és nem ráznak állandóan, mint egyesek. Már majd elszédültem az állandó fejrázástól!41

Pom Pom morgott:

– Az előbb még jó voltam!

Madárvédő Golyókapkodó ránézett.

– Te is madár vagy? Külföldi?

Picur válaszolt, mivel úgy látta, hogy teljesen elfeledkeznek a csúzliról meg a lövöldözésről.

– Nem, ő nem madár. Ő Pom Pom! És amarra csúzliznak meg zúgattyúznak! Ott arra, ahonnan jöttünk.

Madárvédő Golyókapkodó megértette és meleg hangon így szólt:

– Mindjárt intézkedem. És ne féljetek! Majd ez a kismadár mutatja az utat.

Kitárta két karját, és zsebében a kismadárral felrepült, körözött egyet-kettőt, és huss – elszállt.

– Menjünk utána – súgta Pom Pom. – Kíváncsi vagyok, hogy csinálja.

– De nem tudunk repülni – mondta Picur. – Hogyan menjünk utána?

– Gyalog. Majd alulról nézzük.

El is indultak, mentek lent a földön, és alulról nézték, hogy Madárvédő Golyókapkodó halált megvető bátorsággal a kavicszáporba repült, és röptében elkapkodta a kavicsokat. Olyan ügyesen és fürgén szedte össze, hogy még véletlenül se talált el egy madarat se a kavics!42

Az előbbi pulykatojásképű fiú csodálkozva bámult a levegőbe, majd több pulykatojásképű is kibújt a bokorból, azok is bámultak, majd mindnyájan dühösen földhöz vágták a csúzlijukat, rá is tapostak, s azt sziszegték a foguk között: ósdi fegyver! Ósdi fegyver!

Majd elrohantak a sportboltba.

Madárvédő Golyókapkodó tűnődve nézett utánuk, és óvatosságra intette az örvendezve csipogó-csiripoló madarakat.

– Azt hiszem, még nincs vége. Azt hiszem, hogy most kezdődik az igazi haddelhadd!

Óvatosságból egy nagy parafa lapot vett elő és a nadrágjába dugta.

– Biztos, ami biztos! – dünnyögte.

Nyugtalanul keringett a levegőben, és várta a pulykatojásképűeket.

Azok jöttek is hamarosan, és diadalmasan lóbálták a légpuskákat. Majd céloztak és lőttek, és valóságos golyózáporral árasztották el a fák tetejét, a riadtan menekülő madarakat. Madárvédő Golyókapkodó suhant, röpködött, kapkodta a golyókat, ihegett-lihegett, majd fáradtan megtörölte a homlokát.

– Vége az első menetnek, elfogyott a golyójuk! – sóhajtotta. – Épp ideje, mert már nehezen röpködök a sok ólomtól!

Kivette a nadrágjából a parafa lapot, és kirázta belőle az ólomgolyókat. Majd töprengve ráncolta a homlokát.

– Valamit ki kell találni – dünnyögte.

A kismadár kidugta a fejét a zsebből, és csipogva biztatta:

– Hát találj ki! De gyorsan!

Madárvédő Golyókapkodó elmosolyodott.

– Már ki is találtam! Itt ész van ám, nem szilvalekvár! – bökött a homlokára és elrepült.43

Egy pillanat alatt átvágott a városon, a város végén nagy, teli zsákokat szerzett, s visszaröpült a tér sarkára. A sportbolthoz vezető úton leszállt, gyorsan egy bódét fabrikált, s kiírta egy táblára:

ELSŐ OSZTÁLYÚ GOLYÓK!

Majd beugrott a bódéba, és várta a vevőket.

A pulykatojásképűek éppen arra loholtak, megtorpantak a bódénál, elolvasták a felírást. Majd a zsebükben kotorásztak, előszedték a pénzüket, letették a pultra, s így szóltak:

– Ezért mindért kérünk első osztályú golyót!

Madárvédő Golyókapkodó besöpörte a pénzt, és telitöltötte a sapkájukat első osztályú golyóval. A pulykatojásképűek elégedetten elmasíroztak.

A kismadár aggodalmasan csipogott a zsebből:

– Még te adsz nekik golyót?!

Madárvédő Golyókapkodó rejtelmesen somolygott.

– Csak várd ki a végét! – mondta. – És most gyerünk! Learatjuk, amit elvetettünk.

Azzal kitárta a két karját, és huss! – felrepült.

Fától fáig szálldosott, beszólt minden fészekbe és odúba, levél alá és csupasz ágra:44

– Gyertek elő! Ne féljetek!

A madarak előjöttek a biztatásra, és kíváncsian keringtek a levegőben.

Lent a pulykatojásképűek megtöltötték a légpuskákat, és hatalmas golyófergeteget zúdítottak a madarakra.

– Kapkodjátok be! – kiabált Madárvédő Golyókapkodó. – Az én felelősségemre kapkodjátok be a golyókat! Hamm-hamm-hamm!

A madarak először nem értették az egészet, majd az egyik bátor madár óvatosan bekapott egy süvítő golyót.

– Búza! – rikkantotta. – Búzaszem!

A pulykatojásképűek teljesen megzavarodtak. Egy ideig dühösen lövöldöztek, de amikor a madarak már egész közel merészkedtek kitátott csőrrel, és röptében bekapkodták az első osztályú golyókat, földhöz vágták a légpuskákat, és szégyenkezve elszaladtak. De úgy pirult a fülük, és úgy szégyenkeztek, hogy örökre elment a kedvük a lövöldözéstől.

A kismadár gúnyosan kiabált utánuk:

– Menjetek ipiapacsozni! Éljen Madárvédő Golyókapkodó, a zseni!45

Madárvédő Golyókapkodó szelíden mosolygott, a madarak körberöpködték, rászálltak a kalapjára, és megköszönték neki csipogva és csiripolva, hogy elűzte a lövöldöző pulykatojásképűeket. Így keringtek, röpködtek, sipogtak és örvendeztek, míg eltűntek a fák mögött.

Picurék ámulva nézték lentről az egészet.

– Te érted? – kérdezte Pom Pom.

– Persze hogy értem – felelte Picur. – Zseniális ötlet! Árpával meg búzával lövöldözni a madarakra! Igazán zseniális!

Ekkor nyolcat ütött egy toronyóra. Picur felkiáltott:

– Jaj! Elkésem az iskolából! Fussunk!

Futottak, míg az iskolakapuhoz nem értek. Ott Pom Pom felugrott egy ágra, s Picur után szólt:

– Azért mégsem olyan zseniális! És ha elhíznak a madarak?

De Picur már bement a kapun. Így hát Pom Pom magában morfondírozott az ágon:

– Ha elhíznak, legfeljebb gyalog járnak!

Benedek Elek: Mackó úr és ordas koma

$
0
0
Mackó úr meg Ordas koma egyszer régen együtt indultak el ennivalót keresni.

Amint mennek, mendegélnek, egyszerre csak édes illat csapta meg Mackó uram orrát. Egy fa odvában elvadult méhek gyűjtötték a gyönyörű lépes mézet. Természetesen azért, hogy az ő életét édesítsék meg vele.

Mackó uramnak azonban lehetett már egynémely keserű tapasztalása a méhek gonosz természetéről: törni kezdte a fejét, hogyan férjen baj nélkül a mézhez.

"Hohó! - gondolta magában. - Itt van az én derék ordas barátom. Szelíd, kedves kis állat, a légynek se vét, de ész dolgában nem áldotta meg túlságosan az Úristen. Kikapartatom én azzal a tüzes gesztenyét, akarom mondani, az édes mézet."

Azzal a méznél is édesebb mosolygással fordult Ordas komához:

- No, koma, akarsz-e belenézni a tündérek kútjába?

- A tündérek kútjába? - morogta a koma. - Hát az micsoda?

- Te még azt sem tudod, mi a tündérek kútja? Látszik, nem jártál annyi híres-neves iskolába, mint én. Hát tudd meg, hogy aki a tündér kútjába belenéz, azt látja benne, ami szemének-szívének legkedvesebb.

- Például egy gyönge húsú idei bárányt! - kiáltotta felvillanó szemmel a koma.

- Azt, azt! - hagyta helyben Mackó uram. - No lám, mégiscsak megértettél. Nem vagy te olyan ostoba, amilyennek látszol.

- Nono - morogta a farkas. - De hát mit ér, ha csak látom azt a bárányt?

- Azt éri, hogy ha kimondod ezt a varázsigét, hogy aszongya: burgutargafargakargas, akkor egyszeribe kiugrik a kútból a bárány.

- Ugyan bizony!

- Kiugrik az.

- De hát hol van az a kút?

- Akár hiszed, akár nem: ennek a fának az odvába kell bedugni a fejedet, a fa tövébe van elrejtve a kút. Vigyáznak ám a tündérek, hogy akárki meg ne találja!

- No, faodúban sem láttam még kutat!

- Hát most megláthatod, ha van merszed.

- Mit? Ha van merszem? Nem félek én semmitől a világon. Hogy is van az a varázsige?

Soká tartott, míg a medve bele tudta verni Ordas koma vastag koponyájába, hogy burgutargafargakargas. De olyan erősen vágyakozott Ordas koma a gyönge húsú idei bárányra, hogy mégiscsak megtanulta valahogy. Azzal bedugta a fejét a fa odvába.

Mackó uram meg szép csöndesen elbújt egy bokorban, és mosolyogva várta, hogy mi következik most.

Hej, uram istenem, mi következett! Amint Ordas koma bedugta a fejét, ezernyi ezer méh bolydult fel egyszerre, nekiestek, ahol érték, száz fullánk fúródott belé. Kikapta a fejét, nekiiramodott, egyre azt üvöltötte futás közben: "Burgutargafargakargas!" A méhraj utána, egyetlen egy sem maradt az odúban.

Mackó uram elégedetten mosolygott, nyugodtan odalépegetett a fához, azt morogva magában:

- Rargavargaszmergedverge!

Azzal kiszedte a "tündérek kútjából" az édes, illatos lépes mézet, és mind egy cseppig megette.

A vadgalamb és a méh

$
0
0
(Magyar népmese)

Ragyogó napfényes időben elindult egy méhecske a virágok látogatására, mézet, virágport gyűjteni. A közeli patak partján ott hajladozott a kora nyár sok mézelő virága. A kis méh egyikről a másikra röpködve gyűjtögetett.
Egyszerre egy hirtelen szélroham elkapta, és belesodorta a patak vizébe. Ott vergődött szegényke már-már félholtan, mikor egy arra repülő vadgalamb meglátta nagy baját. Odaszállott a patak fölé, és a csőrében tartott kis gallyat a méhecske elé vetette a vízbe mentőcsónakul.
A méhecske felkapaszkodott a gallyra, és így megmenekült. A szép napsütésben hamarosan megszáradt a szárnya, és útnak indulhatott hazafelé. Mit látott azonban röptében?
Megmentőjét, a vadgalambot, amint ott ült egy fa ágán, fegyverével éppen célba vette a vadász. A méhecske éppen jókor érkezett segítségül. Gyors röptében lecsapott a vadász kezére, és beledöfte fullánkját. A fegyver eldördült, de a lövés célt tévesztett, mert a vadász keze a méhszúrástól félrerándult.
A vadgalamb gyorsan elszállt. A méhecske is vígan szállt hazafelé. Boldog volt, mert a vadgalamb jótettét hálával viszonozhatta.

Sarkady Sándor: Télkergető

$
0
0

Kelj, kelj kikelet, 
Seprűzd ki a hideget, 
Ereszd be a meleget, 
Dideregtünk eleget.
Viewing all 905 articles
Browse latest View live


<script src="https://jsc.adskeeper.com/r/s/rssing.com.1596347.js" async> </script>