Quantcast
Channel: Mesemorzsa
Viewing all 905 articles
Browse latest View live
↧

Kerékgyártó János: Dániel és a mogyorók

September 7, 2016, 2:01 pm
$
0
0
Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit: faleveleket, kavicsokat, sőt egyszer még két képeslapot is sikerült összegyűjtögetnie. Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen mást, mint eddig. Mogyorót. Járta is az erdőt és egy hatalmas kosárba szedegette a mogyorókat a földről.
-Irgumburgum, szedtevette, röf –röf – dünnyögött. – Nagyon fura valami ez a mogyoró. Belül finom, de kívül nagyon kemény és hiába rágcsálom, sosem jutok el a finomabb részéig.
Ilyesfélét motyogott, amikor odaugrándozott hozzá Mogyoródi Márton, a kismókus.
-Szia Dániel! – kezdte Márton. Látom, gyűjtögeted a mogyorókat.
-Igen – vigyorgott Dániel -, és képzeld, már majdnem megtelt a kosaram!
-Ügyes vagy – bólogatott Márton, -csak az a baj, hogy az én mogyoróimat gyűjtögeted.
-Hogy-hogy a tiedet? – csodálkozott Dániel. – Hiszen itt voltak a földön.
-Persze, de azért voltak ott, hogy én szedegessem össze őket. - magyarázta Márton. - Különben is én meg tudom eszegetni, te pedig csak rágcsálni tudnád.
-Igen, - bólogatott Dániel,- ebben van valami igazság. De csak azért, mert kemény a mogyorók ruhája. Tényleg, nem akarod véletlenül kinyitogatni őket?
-De akarom, mondta Márton, - viszont akkor egyúttal hozzá is látok az eszegetéshez.
-Az nem lehet! - ellenkezett Dániel. Ezeket én gyűjtögettem.
-Csak, hogy nélkülem nem tudsz eszegetni.
-Valóban, - tűnődött el Dániel.
-Ha én gyűjtögetem, és te bontogatod, akkor nekem is jár belőle és neked is. Még pedig ugyanannyi, pontosan ugyanannyi! - tette hozzá Márton.
-Megegyeztünk. Bontogathatod a mogyorókat, - mondta Dániel, azzal leültek a kosár mellé és fel sem álltak mellőle, míg közösen meg nem eszegették az összes mogyorót.
↧
Search

Sutov: Az alma

October 17, 2016, 10:46 am
$
0
0
Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros érett alma mosolyog le rá.

„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is. „ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.

Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:


Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le. Akkor a nyuszit kereste meg Marika.


Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.


Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni. Ment a kislány a varjúhoz.


Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.


Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. – dicsekedett a varjú.

Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát. Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le. Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:


Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!

Az almafa ekkor megszólalt: - Gyere közelebb, Marika!Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról, leesett, egyenesen a kislány kezébe.
↧
↧

Thorbjörn Egner: Semmit se talál az ember

October 22, 2016, 8:59 am
$
0
0
Hol a nadrágom? Hol a nyaksálom?
Hol a folt, ami hátul volt a nadrágon?
Hol a bal zoknim? Hol a nem t'om mim?
Hol a lyuk a lyukas kanalamon? Nem látom!

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.

Hol a kék sipkám? Hol a rossz szipkám?
Hol a jó kicsike hatlyukú furulyám?
Hol a varrótű? Hol az LY betű?
Hol a kicsi piros orvosságos skatulyám?

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.

Hol a koppantó? Hol a pukkantó?
Hol a tegnapi rettenetes haragom?
Hol a kampóvas? Hol a korgó has?
Hol a karimátlan, tetejetlen kalapom?

Este megvolt, becs' szavamra megvolt,
este megvolt, megvolt még.
Megvolt még, megvolt még, megvolt még.

(fordította: G. Beke Margit)

↧

Csanádi Imre: Vadgesztenye

October 23, 2016, 11:09 am
$
0
0
Vadgesztenye fának
de vastag az ága.
Szomszédék Gyurija
két kezével rázza.
Potyog a gesztenye
kipp- kopp
Kipp- kopp Gyurka,
Tüskés az én bundám
Vigyázz az orrodra!
↧

Gryllus Vilmos: Őszi falevél

October 23, 2016, 11:11 am
$
0
0
- Hova mész falevél?
 - Oda, hova visz a szél. 

- Honnan jössz falevél? 
- Fa ágáról hoz a szél.

 - Fázol-e falevél?
 - Hideg bizony ez a szél! 

- Szállj tova falevél!
 - Röpülök, ha fúj a szél.
↧
↧

Az aranyhajú lány és a három medve

November 20, 2016, 5:21 am
$
0
0
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akinek gyönyörű aranyszínű haja volt, s éppen ezért mindenki csak aranyhajú lánynak hívta. Az aranyhajú lány egy csinos kis házikóban éldegélt az édesanyjával az erdő szélén. Egy nap így szólt az édesanyjához:
- Elmegyek sétálni, és hozok neked egy csokor gyönyörű virágot.
- Az nagyon jó lesz kislányom, de vigyázz, ne merészkedj túl messzire, el ne tévedj az erdőben! - figyelmeztette az édesanyja.
Az aranyhajú lány megölelte az édesanyját, felkapta a kosarát, és elindult. Az erdőbe érve nekilátott, hogy virágokat szedjen, és talált is rengeteg gyönyörű margarétát. Gyönyörű kék búzavirágra bukkant. Egy kicsit odébb pedig pompás piros pipacsot talált. A virágtól virágig szökdécselt, észre sem vette, hogy mennyire elszaladt az idő. Hamarosan nagyon elfáradt, megéhezett és megszomjazott. Szerencsére a fák között megpillantott egy kis házat. Bekukucskált a kulcslyukon. Senkit sem látott odabenn, így benyitott az ajtón és belépett. Odabenn egy hatalmas terített asztalt talált három tál mézzel és rizzsel. Pompás illatuk volt! Az asztalon volt egy nagy tányér, egy közepes tányér és egy kicsi tányér. Az asztal körül három szék állt, melyek nagyon kényelmesnek látszottak. Volt ott még egy nagy karosszék is, egy közepes karosszék meg egy kicsi karosszék. Az aranyhajú lány ekkor beült a nagy karosszékbe, de az túl nagy volt, és kényelmetlenül érezte magát benne. Ekkor leült a közepes székbe, de annak túl puha volt a párnája, és ebből is kiszállt. Így hát beült a legkisebb székbe, csakhogy az nem volt elég erős, hogy elbírja a súlyát; így eltörtek a lábai, a kislány pedig a padlóra zuhant.Mivel nagyon éhes volt, úgy döntött, hogy belekóstol a rizsbe és a mézbe. Vett egy kanálnyival a nagy tányérból, de túl forró volt és megégette a nyelvét. Ezután megpróbálkozott a közepes tányérral is, de az meg túl sűrű volt. Végül belekóstolt a legkisebb tányérba is. Az étel olyan finom volt, hogy az aranyhajú lány felfalta az utolsó szemig. Mivel a kislány nagyon fáradt volt, úgy döntött, hogy lefekszik egy kicsit aludni. Felment az emeletre, ahol a hálószobában három ágyat talált. Volt egy nagy ágy, egy közepes ágy meg egy kicsi ágy. Kipróbálta a nagy ágyat, de túl kemény volt és nagyon kényelmetlen. Ezután kipróbálta a közepeset,de nagyon szúrós volt a takaró, és nem tudott aludni. Végül befeküdt a kicsi ágyba, amely olyan kényelmes és meleg volt, hogy pillanatok alatt álomba szenderült. Eközben a medvecsalád, aki a házban lakott, hazaérkezett erdei sétájából. Amint kinyitották az ajtót, szaglászni kezdtek, és érezték, hogy valaki járt odabent, így körülnéztek és mindent megszagoltak.
- Valaki ült a székemben! - kiáltott fel Medvepapa mély, öblös hangján.
- Valaki hozzányúlt a párnámhoz! - kiáltott fel Medvemama gyengéd hangján.
- Valaki összetörte a székemet! - kiáltott fel vékony hangján a Medvebocs, és sírni kezdett.
Aztán az asztalhoz léptek.
- Valaki megnyalta a kanalamat! - morogta Mackópapa mély, öblös hangján.
- Valaki hozzányúlt a tányéromhoz! - mondta Mackómama kedves hangján.
- Nézzétek, valaki felnyalta a vacsorámat, egy morzsa sem maradt! - kiáltotta a kis medve, és könnyek kezdtek peregni az arcán.
Ezután a medvék fölmentek az emeletre. Medvepapa szaglászni kezdett, és mély, öblös hangján így szólt:
- Valaki feküdt a párnámon!
- Valaki arrébb rakta a tányéromat! - mondta Medvemama csendesen.
- Nézzétek csak, egy kislány alszik az ágyamban! - kiáltotta a kismackó meglepetten.
Az aranyhajú lány felébredt a medvék hangjára. Nagyon megrémült, amikor megpillantotta a három föléje hajoló medvét. Gyorsan kipattant az ágyból, kiugrott az ablakon, és beszaladt az erdőbe. Szaladt, szaladt egészen hazáig, amilyen gyorsan csak a lába vitte, még csak hátra sem nézett! Ettől kezdve a medvék soha többé nem látták az aranyhajú lányt az erdőben.
↧

Grimm: Holle anyó

January 19, 2017, 7:48 am
$
0
0
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.



↧

Mester Györgyi: A legkisebb cinke

January 19, 2017, 8:12 am
$
0
0

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.

Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Mester Györgyi: A legkisebb cinke – Váradi Zsolt előadásában
↧
Search

Mesék télre... - válogatás

January 19, 2017, 8:39 am
$
0
0
↧
↧

A hóember orra

January 19, 2017, 8:50 am
$
0
0
Sok hó esett,a gyerekek alig várták .hogy kimehessenek játszani a finom puha hóba. Ebéd után,az utca valamennyi gyereke, kinn hancúrozott az udvaron. Szánkóztak,hógolyóztak, csak úgy röpültek a hógolyók.
Egyszer az egyik gyerek eltalálta:
-Építsünk hóembert!
A sok kisfiú,és kislány hozzálátott a hóember építéséhez.Csak úgy gurították az egyre nagyobbra gömbölyödő hógolyókat.
Hamarosan el is készült a hóember.Szénből lett az szeme,szája,és kabátján a gombjai. Került egy szép piros lábas is,ebből lett a kalapja.Az orrának pedig egy hatalmas répát tettek.
Hamarosan este lett, a gyerekek hazamentek, a hóember pedig ott maradt egyedül.
A nagy csendben egyszer csak valami motozást hallott.Egy éhes kis nyulacska jött elő a havas bokrok közül.
-Nini egy szép répa!-mondta és ugrott egy nagyot, és lekapta a hóember répa orrát.
Jóízűen megeszegette, és futott haza a nyusziházba.
Másnap a gyerekek nagyon csodálkoztak, hova lett a hóember orra?
Kerestek egy szép kerek krumplit azt rakták a hóember orrának.
Este mikor hazamentek a gyerekek,elcsöndesedett minden,a hóember újra neszezést hallott. Hát egy vadmalacka kocogott elő a fák mögül.
Kiszimatolta a finom édeskrumpli illatát.Fölágaskodott és óvatosan elvette a krumplit,megeszegette és futott haza az erdőbe.
Másnap reggel a gyerekek nagyot néztek:
-Hova lett a hóember orra?
A gyerekek kitaláltak egy ravasz dolgot, kerestek egy szép nagy piros csípős paprikát,azt rakták a hóember orrának. Nem is vitte senki.
Egész télen vígan állt a hóember, büszke volt a paprika orrára.
↧

Nyuszi gyerekek és az első hó

January 19, 2017, 8:56 am
$
0
0
Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy kerek erdő, kerek erdő közepén egy kicsike házikó abban lakott nyuszi mama és a három picike kis nyulacskája.
Nyuszi mama épp varrogatta a nyulacskák téli bundácskáját,közben énekelgetett a kis nyuszikáknak, akik ott játszottak körülötte, fogócskáztak, bújócskáztak.Aztán elővették a mesekönyveket és nézegették a szebbnél szebb képeket.
Egyszer csak megkordult a nyulacskák pocakja.
-Nyuszi mama készíts nekünk, tejbegrízt, éhesek vagyunk!
-Jól van nyulacskáim, ti mossatok kezet addig én elkészítem a finom édes tejbegrízt!
Nyúl anyó hozzáfogott a főzéshez, mikorra a nyulacskák asztalhoz ültek már ott gőzölgött a finom tejbegríz. A nyuszi gyerekek csak úgy kanalazták a finom csemegét. Észre sem vették hogy közben elkezdett hullani a hó. Mindent beborított, a bokrokat a fákat.
Mikor elfogyott a tejbegríz, az egyik nyulacska kikukkantott az ablakon.
-Nézzétek nyúlanyó mennyi finom tejbegrízt főzött! Odakinn minden tiszta tejbegríz!!
-Szaladjunk ki gyorsan, együk meg mind az egészet!-mondták a testvérei.
És máris kiszaladtak a jó meleg szobából.
Beleharaptak a hóba,de el is kezdtek prüszkölni :
-De hiszen ez hideg! Brrr!
-Nem is édes! Brr!
-Ez nem is tejbegríz!-Szomorodtak el a nyulacskák.
-Kérdezzük meg Nyúlanyót!
Nyúlanyó ekkorra kiért a házból.
-Kicsikéim ez bizony nem tejbegríz, hanem ez a HÓ!!
A kisnyulakra ráadta a jó meleg bundácskákat,és megmutatta a nekik, hogyan lehet hóembert építeni.
És sokáig hancúroztak a friss puha hóban.
Itt a vége fuss el véle...
↧

Kovács Barbara: A csillagruha

February 11, 2017, 2:20 pm
$
0
0
– Azt hiszem, csillag szeretnék lenni! – mondta a jóéjszakát-puszi után Zsófi anyának.
– Az óvodai farsangon? – kérdezte anya.
– Igen, ott. Már nemsokára lesz…csinálsz nekem csillagocska-jelmezt?
– Majd együtt megcsináljuk a hét végén, most aludj szépen!
Zsófi hamar elaludt és arról álmodott, hogy már készen volt a jelmeze, és abban pont úgy nézett ki, mint az ő kíváncsi csillagocskája, aki karácsony óta vele volt. Pontosan úgy ragyogott és pontosan ugyanolyan viccesen hunyorogva nézett.
 Másnap Zsófi, amikor hazajött az oviból, kezébe vette a csillagocskáját és elújságolta neki, hogy nemsokára ő is kiscsillag lesz, majdnem igaziból. A csillagocska biztatóan hunyorgott rá. Amikor elmúlt a karácsony, s apa leszedte és egy dobozba tette a fáról a díszeket, Zsófi a csillagocskát kivette közülük és a polcára tette a főhelyre, a nagy maci és a rózsaszín nyuszi közé, és azóta mindennap játszott és beszélgetett vele.
Eljött a hétvége. Zsófi alig várta, hoyg anya készen legyen a főzéssel meg a mosogatással, mosással és végrehozzáfogjanak a jelmez készítéséhez. Segített anyának a konyhában mindent a helyére rakni, felterítette a zoknikat a szárítóra, aztán ragasztóval, színes papírokkal, fonalakkal felszerelkezve letelepedett a szobai nagyszőnyegre. Anya is összeszedett mindenféle varrószerszámot, fényes selyemanyagot, csipkét, gombokat, szalagokat, kartonpapírt. Apa drótot, fogókat készített oda a dróthajlításhoz, szigetelő szalagot vett elő a szerszámos dobozából, hátha szükség lesz rájuk.
Vasárnap estére elkészült a jelmez. Nagyon szép lett. Apa csillagformára hajlította a drótot, anya rávarrta a fényes selyemanyagot, Zsófi pedig két huncut gombszemecskét, pici orrocskát és egy mosolygó szájacskát ragasztott rá. Este Zsófi a párnájára tette a csillagocskáját és elalvás előtt sokáig nézegette.
– Holnap nagy meglepetés vár rád! – mondta neki.
-Jaj de jó! Micsoda? – kíváncsiskodott a kiscsillag.
– Majd meglátod! Nem árulom el, titok! De nagyon fogsz neki örülni – válaszolta Zsófi.
– Ugye holnap lesz a farsangi jelmezbál az oviban?
 – Igen, és holnap csillagocska leszek, mint te.
– Úgy szeretnék egyszer én is elmenni az oviba! Már olyan sok érdekes dolgot meséltél róla!
– Na, most aludjunk! – mondta Zsófi és gyorsan becsukta a szemét, mert attól félt, ha tovább beszélgetnek, még el találja árulni a meglepetést.
Másnap reggel indulás előtt gyorsan a zsebébe dugta a kiscsillagot, aki izgatottan ficánkolt, míg az oviba nem értek. Anya az öltözőben ráadta Zsófira a csillagjelmezt, elköszönt és elment.
– Itt a meglepetés! – suttogta Zsófi a kiscsillagnak, miközben elővette a kabátzsebéből és a hajába tűzte.
– Az óvoda! Jaj de jó! De jó, hogy elhoztál! De szép itt minden, milyen érdekes! És bemehetek veled a gyerekek közé is? – örvendezett a kiscsillag.
– Már megyünk is! – indult az ajtó felé Zsófi.
– Várj, várj! Nekem is van egy meglepetésem! – állította meg Zsófit a csillagocska. Aztán háromszor felvillantotta ragyogó fényét… Zsófi hirtelen nem is értette, mi történt. Az öltöző eltűnt, és valami mindent betöltő, csodálatosan szép, mélykék puhaság vette körül. Amerre csak nézett, ragyogó csillagok sziporkáztak mindenfelé. Zsófi úgy érezte, mintha lebegne, sőt mintha egyre feljebb emelkedne. Kedvesen kanyargó dallamokból szőtt ünnepi zene szólt, s erre a zenére táncoltak, pörögtek körülötte a csillagok. Egyre több és több csillag kavargott körülötte, s a csillagörvény egyre magasabbra emelte, miközben ragyogó fénnyel szórták be a ruháját, a haját, a cipőjét. A tenyérnyi csillagocskák lágyan megtelepedtek a kezén, az arcán, a homlokán. Az ünnepi zene csak szólt, szólt, egyre szebb lett, és ebben a meseszép csillagtáncban Zsófi úgy érezte, mintha ő maga is csillaggá vált volna. Aztán egyszerre csak újra ott volt az öltözőben. a zene véget ért. a sok csillag eltűnt, de ragyogó fényük ott maradt Zsófi ruháján és haján. Zsófi lassan magához tért ámulatából és bement az öltözőből a szobába.
– De szép vagy, Zsófi! Gyönyörű vagy! – lelkendeztek a gyerekek.
-Pontosan olyan vagy, mintegy igazi csilag – mondta az óvó néni. – Ki csinálta ajelmezedet?
– Apa, meg anya, meg én, és még valaki…-felelte Zsófi titokzatosan. Aztán nagy-nagy szeretettel megsimogatta a hajában gyémántfénnyel ragyogó csillagocskáját.

 
Forrás: Kovács Barbara: Idesüss 
↧

Medvecukor farsangol

February 11, 2017, 2:23 pm
$
0
0
– Itt a farsang, áll a bál, …áll a bál, áll a bál! – dúdolta Medvecukor századszorra. Mert sajnos a bál tényleg állt a farsangi készülődés körül. Medvecukor már legalább egy hete másra sem tudott gondolni.
– Miért is kell farsangolni? – dörmögött magában Medvecukor mérgelődve. – Hát kell nekem még ez a bonyodalom is? Azt mondta a tanító néni, hogy öltözzünk be valamilyen jelmezbe. De mit vegyen magára egy medve? Az elején még voltak ötleteim, de lassan mind elfogyott. Mert lehettem volna pilóta, hajóskapitány vagy akár tűzoltó. De kiderült, hogy Panda Peti anyukája már három hete elkészítette Petinek a pilótaruhát, Sün Simi hajóskapitány lesz, és Róka Réka közölte, hogy ő pedig tűzoltónak öltözik a farsangi bálon. S akkor énbelőlem mi legyen? Másodpilóta? Na, nem!
A farsangkor pont az a lényeg, hogy mindenki másnak öltözzön be. Épp ettől olyan érdekes! Az ötletversenyt is mindig az nyeri, aki a legérdekesebb, leglátványosabb jelmezbe bújik. Az a legjobb móka, amikor még a tulajdon osztálytársaid sem ismernek fel, csak találgatják, hogy ki vagy valójában. De ehhez egy jó ötlet és egy ügyesen elkészített jelmez is kell! Medvecukor pedig most híján volt mindkettőnek…
Ezen a ponton a kis bocs már mérgében az iskola folyosóján rohangált fel-alá, miközben a hajók kürtjének hangját próbálta utánozni. Szerencsére becsengettek és úgy tűnt, ez egy időre szünetelteti majd a megoldhatatlannak látszó problémát. A csengő hangjára Medvecukor már éppen abba akarta hagyni a rohangálást, amikor egyenesen az osztályteremből kilépő tanító nénibe ütközött. A tanító néni kedvesen megsimogatta a kismackó felhevült képét és azt kérdezte:
– Gyakorolsz?
Medvecukor, aki lélekben már fel is készült tanítója megrovására a folyosón való szaladgálás miatt, meghökkenve kapta fel a fejét:
– Mit gyakorolok?
– Hát – mondta a tanító néni kuncogva – gondolom, búgócsigával keresztezett ködkürtnek fogsz öltözni a farsangon, mert úgy tűnik, arra gyakorolsz. Igencsak pörögsz, s a kürt hangját is már remekül utánoztad!
Medvecukor ahelyett, hogy elkacagta volna magát, bánatosan lehorgasztota a fejét és sóhajtva mondta:
– Lehet, hogy tényleg az leszek végül, mert egyetlen épkézláb ötlet sem jut az eszembe…Illetve, ami volt, azt már elhalászták előlem a szemfülesebbek – tette hozzá halkan.
– Meglátod – biztatta a tanító néni az elkeseredett bocsot -, valamit majd csak kitalálunk előbb-utóbb! Gyere inkább a terembe, mert mindjárt mesélni fogok nektek valami nagyon érdekeset – tette hozzá.
S valóban, meselepke szállt a körben ülő gyerekek feje fölé, ahogy hallgatták a farsangról szóló történeteket. Minél többet tudtak meg erről az ünnepről, úgy nőtt a vidámság is bennük. Hiszen a farsang a vigasság, a mulatság időszaka. Január elejétől, vízkereszttől február közepéig, hamvazószerdáig tartó folyamatos ünneplés, móka, tánc. A hagyomány szerint a tél és a tavasz küzdelmének ünnepe ez. Az egyik legismertebb farsangi szokás, az álarcosbál is ennek kapcsán alakult ki. Régen az emberek jelképes temetést rendezte a tél számára, hogy ezzel is segítségk a tavasz eljövetelét. Ilyenkor álarcot öltöttek, és jelmezbe bújtak.
– De tudjátok, kik a legérdekesebbek? – folytatta halkabban a tanító néni.  – A busók!
– Misók? – visították elragadtatottan a gyerekek.
– Nem misók, hanem busók – nevetett a tanító néni. Olyan maskarások, akik csak a magyar hagyományokban léteznek. Tudjátok régen, amikor még a magyarok a törökökkel és a vad tatárokkal viaskodtak, élt a mai Mohács mellett egy bátor emberekből álló közösség. sokácoknak nevezték magukat. A legenda szerint a Mohács-szigetre menekült sokácok rettentően félelmetes álarcokat készítettek maguknak báránybőrből, kecskeszarvakból és fából. Ezzel kergették el a törököket. Ma már inkább csak a telet ijesztgetik a félelmetes maskarákkal. Minden februárban felvonulnak, kolompot ráznak, ostort csatttogtatnak, kiabálnak, dobolnak, hogy megfutamítsák a Télkirályt és előcsalogassák a tavaszt…
Medvecukor csendesen üldögélt még egy darabig a mesekörben, s csak sokára osont a tanító néni után, arcán ravaszkás és elégedett mosolya: – Hogy is néztek ki pontosan azok a busók? – kérdezte suttogva. 

Forrás: http://jatsszunk-egyutt.hu/harom-farsangi-mese/
↧
↧

Fésűs Éva: Pöttömke hóember lesz

February 11, 2017, 2:26 pm
$
0
0
Az óvodában, ahová Pöttömke jár, jelmezbált rendeztek. Hű, mekkora izgalom előzte meg! Már hetekkel előbb készültek a pompás jelmezek. Az óvó néni ügyes keze alól mintegy varázsütésre került elő a hosszú fülű nyuszisapka, a pöttyös katicabogár-szoknya, a fekete kéményseprő-ruha, a napraforgó bóbita, hosszú szakáll a törpéknek, és korona a békakirálynak.
A nagycsoporotosok előadást is rendeztek. Énekeltek, verset mondtak, és mindennap többször próbálgatták azt a jelenetet, amiben egy köpcös, büszke hóember is szerepelt. Minden úgy ment már, mint a karikacsapás, amikor két nappal a jelmezbál előtt megbetegedett az a kisfiú, aki a hóembert játszotta volna.
Körülnézett az óvó néni, és azon gondolkodott, hogy ki is helyettesíthetné? Kit tudná nagyon jól, nagyon büszkén és hibátlanul elmondani a hóember szerepét? Pöttömke tüstént jelentkezett. Kézzel-lábbal hadonászott, majdnem leesett a székről, arcocskája kipirult, úgy bizonygatta, hogy csak bízza rá azt a szerepet az óvó néni, meglátja, nem lesz semmi baj!
Ugyanakkor Pirinyó Piroska is jelentkezett, mert hiszen kislány is lehet hóember, és ő nagyon, de nagyon szeretett volna szerepelni, legalább annyira, mint Pöttömke. Csak hát Pirinyó Pirosa selypített, a nevét sem tudta szépen kimondani, ezért aztán az óvó néni választása inkább Pöttömkére esett. Piroskát pedig beállította a hóvirágokat játszó kislányok közé, hogy ne fájjon a szíve. Ott nem kellett beszélnie.
– És te, Pöttömke – mondta kedvesen -, nehogy valami szeleburdiságot csinálj! A verset hiba nélkül kell ám tudnod. Itt van, felírtam erre a papírra. Kérd meg ma délután édesanyádat, hogy tanítsa meg neked, mert erre itt már nincs idő.
– Igen, óvó néni! -kiáltotta pöttömke, és örömében tüstént fél lábon kezdett ugrálni. Hazafelé menet pedig nem állta meg a kis haszontalan, hogy hosszú orrot ne mutasson Pirinyó Piroskának:
– Mit akartál, te kis selypes? azért is én leszek a hóember!
Pirinyó Piroskának legörbült a szája széle, de nem szólt. Már megszokta, hogy Pöttömke meg néhány pajkos társa kicsúfolják, amiért selypít. Hát ki tehet arról, hogy nem úgy forog a nyelve, ahogy szeretné? Pöttömke másnap még dicsekedett is az óvodában, mert már tudta a mondókát.
– El sem tudnád mondani, annyi “r” van benne! Bezzeg, ha én szavalom el, azt meghallgathatod! Az lesz a legszebb vers az egész jelmezbálon!
Mi tagadás, valóban szépen tudta. A próbán az óvó néni megdicsérte. Nem is csoda, hiszen annyit gyakorolta! Tündéranyuval legalább huszonötször elmondták otthon, majd elszavalta egészen egyedül apunak, nagyanyónak, nagyapónak, a tarka cicának, a szomszéd Vakkantó kutyának és este az ágyban a mackójának. Mindenki tapsolt vagy bólogatott. a kutyus elismerően vakkantott, a cica hízelegve dorombolt. Csak a mackóból jött ki nehezen az elismerés hangja, mert kissé akadozott a dörmögője és többször előre-hátra kellett hajlítgatnia, amíg végre kimondta: “re-meeek… re-meeek!” Legalábbis Pöttömke így hallotta.
Amikor pedig elérkezett a jelmezbál napja és ráadták a kék gombos, fehér hóember-ruhát, fejébe nyomták a piros fazékkalapot, kis kezébe meg a nagy söprűt, nem akadt nála boldogabb gyerek az óvodában. A söprűvel ugyan akadt egy kis baj, mert örömében addig hadonászott vele, amíg egy kislánynak leverte a virág-bóbitáját. Emiatt egy kis kavarodás támadt, de a bóbitát sikerült megmenteni. Azután Pöttömke mindjárt menni akart, hogy elmondja a verset. Erőnek erejével kellett visszatartani, mert még nem ő következett.
Végül mégis elérkezett a várva várt pillanat! Az óvó néni intett, Pöttömke peckesen kiballagott a színpadnak felállított dobogó közepére, ahol már félkörben álltak a hóvirágok, vagyis a fehér szoknyás, fehér bóbitás kislányok. A hóembernek szerepe szerint méregbe kellett gurulnia, amiért a hóvirágok ki mertek bújni a hó alól, és pattogó, büszke verset mondani arról, hogy ő itt az úr! Hanem amint Pöttömke-hóember nagy lélegzetet véve kinyitotta a száját, az úgy is maradt, mert abban a szempillantásban észrevette, hogy a terem tele van arcokkal és szemekkel.
No, persze, a közönség! Köztük van apu, anyu, nagyanyó is, de most egyiket sem látja. Csak arcokat és rengeteg szemet! Jaj, mióta van ennyi szempár a világon és miért nézik őt olyan furcsán?… Úgy megszeppent, hogy csak markolászta a söprűnyelet, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Hiába súgott az óvó néni, hiába integettek a függöny mögül a pajtásai, riadtan érezte, hogy elveszítette a verset. Úgy elveszítette, mint nyáron a piros üveggolyót, amit sohasem talált meg. Körös-körül mozgolódni kezdtek a hóvirág-kislányok, zizzent a sok kis fehér papírszoknya. Ott állt közöttük Pirinyó Piroska! No hiszen, még csak ez kellett Pöttömkének! A vers helyett valami egészen más dolog jutott eszébe. Az a minapi csúfolódás, hetykeség!…Most majd biztosan Piroska fog valami csúfondárosat mondai!
Ettől a gondolattól eltörött Pöttömke mécsese, vagyis keserves sírásra fakadt. Ha nem eredt meg a szava, hát megeredt a könnye. Patakokban folyt végig az arcán, le a kék gombos, fehér hóember-ruhára. Ebben a pillanatban Pirinyó Piroska rámutatott Pöttömkére, és csengő hangon felkiáltott:
– Nini! Olvad a hóemberrr!
Úgy megnyomta az “err”-t, hogy csak úgy berregett. Kitört erre a kacagás meg a taps! A pirinyó kislány megmentette a kátyúba jutott előadást. A hóvirágok is nevetni kezdtek és az óvó néni intésére gyorsan eljárták táncukat a síró hóember körül. Egyetlen műsorszámnak sem támadt akkora sikere, mint a hóembernek az ő hóvirágaival. A közönség nagy része nem is tudta meg, hogy Pöttömkének verset is kellett volna mondania…
Előadás után uzsonna következett és vidám játék. Hogy, hogy nem, az uzsonnaasztalnál Pöttömke éppen Pirinyó Piroska mellé került. Komoran, leszegett fejjel várta, hogy Piroska kinevesse. Biztosan visszaadja a kölcsönt!…A pici kislány ehelyett megbökte őt parányi mutatóujjával:
– No?
– Mit akarsz? – mormogta Pöttömke.
– Ugye, nem fogsz csúfolódni többet? Hiszen olyan jól kimondtam, hogy “rrr”!
Pöttömke meglepetten ránézett, hallgatott egy pillanatig, azután hevesen megrázta a fejét:
– Különben sem csúfolnálak!
És mind a ketten nekiláttak a finom uzsonnának.

Forrás: http://jatsszunk-egyutt.hu/harom-farsangi-mese/
↧

A süket, a vak és a kopasz

February 11, 2017, 2:43 pm
$
0
0
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejű ember. Ezek hárman nagy erős barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek.

Amint egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn keresztül, megszólal a süket ember:
— Hallgassatok csak, én valamit hallok!
Megszólal a vak is:
— Az ám, nézzétek, én valamit látok!
Nagyot kiált erre a kopasz ember:
— Uccu, bizony, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!
↧
Search

Benedek Elek: Mackó úr meg Ordas koma

February 11, 2017, 2:47 pm
$
0
0
Mackó úr meg Ordas koma egyszer régen együtt indultak el ennivalót keresni.

Amint mennek, mendegélnek, egyszerre csak édes illat csapta meg Mackó uram orrát. Egy fa odvában elvadult méhek gyűjtötték a gyönyörű lépes mézet. Természetesen azért, hogy az ő életét édesítsék meg vele.

Mackó uramnak azonban lehetett már egynémely keserű tapasztalása a méhek gonosz természetéről: törni kezdte a fejét, hogyan férjen baj nélkül a mézhez.

"Hohó! - gondolta magában. - Itt van az én derék ordas barátom. Szelíd, kedves kis állat, a légynek se vét, de ész dolgában nem áldotta meg túlságosan az Úristen. Kikapartatom én azzal a tüzes gesztenyét, akarom mondani, az édes mézet."

Azzal a méznél is édesebb mosolygással fordult Ordas komához:

- No, koma, akarsz-e belenézni a tündérek kútjába?

- A tündérek kútjába? - morogta a koma. - Hát az micsoda?

- Te még azt sem tudod, mi a tündérek kútja? Látszik, nem jártál annyi híres-neves iskolába, mint én. Hát tudd meg, hogy aki a tündér kútjába belenéz, azt látja benne, ami szemének-szívének legkedvesebb.

- Például egy gyönge húsú idei bárányt! - kiáltotta felvillanó szemmel a koma.

- Azt, azt! - hagyta helyben Mackó uram. - No lám, mégiscsak megértettél. Nem vagy te olyan ostoba, amilyennek látszol.

- Nono - morogta a farkas. - De hát mit ér, ha csak látom azt a bárányt?

- Azt éri, hogy ha kimondod ezt a varázsigét, hogy aszongya: burgutargafargakargas, akkor egyszeribe kiugrik a kútból a bárány.

- Ugyan bizony!

- Kiugrik az.

- De hát hol van az a kút?

- Akár hiszed, akár nem: ennek a fának az odvába kell bedugni a fejedet, a fa tövébe van elrejtve a kút. Vigyáznak ám a tündérek, hogy akárki meg ne találja!

- No, faodúban sem láttam még kutat!

- Hát most megláthatod, ha van merszed.

- Mit? Ha van merszem? Nem félek én semmitől a világon. Hogy is van az a varázsige?

Soká tartott, míg a medve bele tudta verni Ordas koma vastag koponyájába, hogy burgutargafargakargas. De olyan erősen vágyakozott Ordas koma a gyönge húsú idei bárányra, hogy mégiscsak megtanulta valahogy. Azzal bedugta a fejét a fa odvába.

Mackó uram meg szép csöndesen elbújt egy bokorban, és mosolyogva várta, hogy mi következik most.

Hej, uram istenem, mi következett! Amint Ordas koma bedugta a fejét, ezernyi ezer méh bolydult fel egyszerre, nekiestek, ahol érték, száz fullánk fúródott belé. Kikapta a fejét, nekiiramodott, egyre azt üvöltötte futás közben: "Burgutargafargakargas!" A méhraj utána, egyetlen egy sem maradt az odúban.

Mackó uram elégedetten mosolygott, nyugodtan odalépegetett a fához, azt morogva magában:

- Rargavargaszmergedverge!

Azzal kiszedte a "tündérek kútjából" az édes, illatos lépes mézet, és mind egy cseppig megette.
↧

A farkas, a róka, a nyúl meg a varjú

February 11, 2017, 2:51 pm
$
0
0
Gyűjtötte: Benedek Elek


A farkas, a róka meg a nyúl nagy barátságban voltak, erdőn-mezőn mindig együtt sétáltak. Egyszer, amint járnak-kelnek, egy nagy ároknak a szélére érnek. Megegyeznek, hogy szép sorjában átugorják az árkot. Előrement a róka, s mondta:

- Rövid fülem, hosszú lábam, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok! Azzal nekiugrott, s szépen bele is esett az árokba.

Utána a nyúl mondja:

- Hosszú lábam, hosszú fülem, kurta farkam, de nagy ez az árok! Úgy keresztülugrott az árkon, mintha nem is lett volna.

Harmadiknak jött a farkas. Azt mondja:

- Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!

Nekiugrik az ároknak, s szépen belepottyan. Na, próbálja a róka, próbálja a farkas mindenféleképpen, hogy kimásszanak az árokból. De mély volt az árok, nem tudtak kimászni.

- Állj meg, farkas koma - mondja a róka -, mindjárt kikerülünk innét. Én felállok a te válladra, kiugrom, aztán hosszú farkamat leeresztem, s kihúzlak téged is.

- E bizony jó lesz - mondja a farkas, s hagyta, hogy a róka a vállára álljon.

Róka koma egy szempillantás alatt kint volt az árokból, aztán nagyot kacagott, ott hagyta a farkast. Orgonált a szegény farkas nagy keservesen, s egyszer csak arra jön egy varjú. Kiszól a farkas:

- Hej, lelkem, várjam, ha én úgy tudnék repülni, mint te! Mondja a varjú:

- Ne búsulj, megtanítlak én jó szívvel, csak fogózz bele a farkamba!

Letartja a varjú a farkát, belefogódzik a farkas. Elkezd vele repülni. Felrepül jó magasra, s kérdi a farkast:

- Látod-e még a földet?

- Még látom. Följebb repül a varjú, s kérdi megint:

- Farkas koma, látod-e még a földet?

- Még látom. Még följebb repül a varjú, s harmadszor is kérdi:

- Farkas koma, látod-e még a földet?

- Már nem látom.

- No, ha most nem látod, ereszd el a farkamat, most már tudhatsz repülni. Elereszti a farkas a varjúnak a farkát, de bezzeg repült lefelé, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Amint közeledett a föld felé, látott egy szenes tuskót, s rákiált:

- Szaladj te, szenes tuskó, előlem, mert agyonütlek! Hanem a szenes tuskó nem ijedt meg, ott maradt a helyén. A farkas meg ráesett, s még a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött.
↧
↧

A bolondos legény

February 11, 2017, 2:56 pm
$
0
0
Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.   A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.   No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.   A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.   A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.   Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.   “Hm - gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát."  Odakiált a fűzfának: 
- Mit adsz érte, hé?   De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott.   “Ehe - gondolja a legény -, ennek, látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm.”   - Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.   Hanem a fűzfa csak nyikorgott.   - Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten.   Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé.   Kérdik otthon a bátyjai: - No, te bolond, eladtad-e a bikát?   - Meghiszem azt - felelte a bolondos legény.   - Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak - kötekedik vele a legnagyobb testvér.   - De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.   - Hát a pénz hol van?   - Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.   Kacagni kezd a két legény. - No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken.   A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira.   Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá!   - Úgy-e! - mondja a legény. - Hát ez a becsület?   Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta!   Azt mondja a fűzfának a legény:   - No, hallod-e, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott.   Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.   Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra.   Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett.   Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.   Azt mondja erre a király: - No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból.   - Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.   - Jól van, teljék kedved - mondta a király.   Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.   Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!
↧

Kolozsvári Grandpierre Emil: Bolondos mese

February 11, 2017, 3:00 pm
$
0
0
Egy kicsi faluban, két nagy hegy között élt egyszer egy szegény ember feleségestül. Nem volt ennek a szegény embernek se földje, se lábasjószága, de még esze sem.
Nem volt egyebe egy rossz ködmönnél meg a gazdag szomszédjánál.
A gazdag szomszéd felesége erősen szerette a tisztaságot. Szapult hát naphosszat, a nedves ruhát pedig szépen kiteregette a sövényre száradni. Nézte a szegény ember felesége, nézte a tömérdek száradó ruhát, s restelkedett módfelett. Addig-addig restelkedett, míg egy napon így szólott az urához: - Csúffá tesz a szomszédasszony. - Aztán miért tenne csúffá? - kérdezte a szegény ember. - Merthogy ő minden héten szapul - válaszolt az asszony -, nekem meg nincs mit szapulnom. Hiszen nincs egyebünk, mint ami a testünket takarja. - Az bizony igaz - hagyta rá a szegény ember. Azzal leült a sutba tépelődni, mert abba bele nem nyugodhatott, hogy a szomszédasszony csúffá tegye a feleségét. Addig-addig tépelődött, míg eszébe jutott, mi tévők legyenek. - Tudod-e, mit tegyél? - kérdezte a feleségét. - Majd megtudom, ha megmondod - válaszolt az asszony. - Vedd a ködmönt, azt szapuld. Aztán terítsd ki a ház mögött a csipkefára. Hadd lássa mindenki, hogy nekünk is van mit szapulni, mi is szeretjük a tisztaságot. Örült az asszony a tanácsnak. Kimosta a ködmönt, ráterítette a csipkefára. Mikor megszáradt, levette, s megint szapulta. Addig szapulta, míg az idő csípősre nem szigorodott. Egyik reggel kiterítette a csipkefára a lucskos ködmönt, másnap hasztalan próbálta levenni. Odafagyott. Ezen az asszony úgy elkeseredett, hogy elfakadt sírva. Az ura meghallotta a sűrű jajveszékelést, s kiment megnézni, ugyan vajon mi baja esett a feleségének. - Odafagyott a ködmön - jajgatott az asszony, mikor az urát meglátta -, mit szapulok, ha már ez a rossz ködmön sincs? S ha meg nem szapulok, mit szárítok? S ha nem szapulok, s nem szárítok, csúffá tesz a szomszédasszony, mert az szapul is meg szárít is, akár tél van, akár nyár. - No, majd megnézzük - mondta az ember, s azzal hajtogatni kezdte a csipkefa ágait, meg rángatni a ködmönt. De bárhogy ügyeskedett, a ködmön csak nem vált meg a csipkefától. Megmérgesedett erre a szegény ember, szaladt a színbe. Ásót hozott, hogy a csipkefát kiássa, bevigye a meleg szobába, s a kemence mellett megengesztelje. Mikor a gyökere alá ért a fának, nagyot koppant az ásó. Odanézett, hát egy fazék! Lehajolt érte, kiemelte a lyukból, kinyitotta. Nem más volt a fazékban, hanem ezüstpénz, félvékányi, ha nem több. Csak hát a szegény ember olyan szegény volt, hogy aranyat, ezüstöt világéletében nem látott. Az asszony meg az ember nézegette, forgatta, tapogatta a fazekat meg ami benne volt, s utóvégre úgy határoztak, hogy más nem lehet az, mint túró. - Túrónk már van - mondta az ember a feleségének -, főzz galuskát, hadd lakjunk jól. Az asszony megfőzte a galuskát, rászórta a galuskára a túrót. Egyik is vett egy kanalat, a másik is, s hozzáláttak a falatozáshoz. A galuskát megrágták, lenyelték, de a túróba majd beletörött a foguk. Úgy esett, hogy a falu juhásza éppen arra hajtotta a nyáját. Volt ott egy dohányföld, nem messzi a háztól. A dohányt megszedték már, a szára megmaradt a birkáknak. A juhász megszomjazott, s betért a szegény ember udvarára vízért. Visszafele indulóban benézett az ablakon, s majd elnyelte a bajuszát, olyan erősen elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen a szegény ember meg a felesége ezüstpénzzel ette a galuskát. "Szerzek egy marék pénzt" - gondolta a juhász, s azzal illedelmesen bekopogtatott. - Mi járatban vagy? - kérdezte a szegény ember. - Majd megveszek éhségemben - mondta a juhász -, nem adnának egy kevéske maradékot: - Adunk , lelkem, hogyne adnánk - szíveskedett az asszony -, de csak túrónk maradt. Az is azért, mivel nem bírtuk megrágni. - Jó lesz az is - válaszolt a juhász. - Megrágom én a vasat is, olyan a fogam. Az asszony összekaparta takarosan a túrót még a fazékból is, ami benne maradt, s odaadta a juhásznak. Az beöntötte a tarisznyájába, megköszönte, s végezetül ezt mondta: - Reggel jöjjenek el. Hálából a legszebb juhomat maguknak adom. Örvendett az asszony meg az ember, hogy a rossz túró fejében jó birkát kapnak. Reggel elmentek a juhászhoz, az már várta őket egy szép juhval. De az asszony észrevette, hogy a juhásznak mustrajuhai is vannak. Ott feküdtek a földön olyan kövéren, hogy az orrukból zsír csordogált. - Hát nem a legszebbet ígérte? - kérdezte az asszony. - Én azt - válaszolt a juhász. - Lám, mégis soványat adna, holott van kövérebb is. - Hát válasszon kend! - biztatta a juhász. Nem volt rest az asszony, kiválasztotta a legkövérebb juhot. Hazahajtották, otthon az ember leszúrta, kibelezte, megnyúzta, az asszony pedig megsütötte. Felrakták a birkát egy nagy tálra, búzakenyeret tettek melléje, s már-már letelepedtek, hogy hozzálássanak a lakomához. De akkor az ember észrevette, hogy egyetlen árva darab fa sincs a házban. Mind feltüzelték a birkasütéshez. - Megvesz bennünket az isten hidege, ha be nem fűthetünk - mondta az ember. - Bizony - hagyta rá az asszony -, nem érdemeljük meg a birkapecsenyét meg a lágy kenyeret, ha fát nem hozunk. Elindultak hát fáért. Nem jutottak messzi, s összetalálkoztak egy szabadságos katonával. - Hova megy, lelkem? - kérdezte az asszony. - Ide a faluba - válaszolt a katona. - Nem bánom - mondta az asszony -, csak mihozzánk be ne térjen. - Miért ne? - kérdezte a katona. - Csak azért, mert minálunk az asztalon kenyér van, meg egy frissen sült birka. - Hogy mehetnék én magukhoz - kérdezte a katona -, hiszen azt sem tudom, hol laknak. - A legszélső házban lakunk, amott ni. A kulcsot pedig a küszöb alá tettük. A katona elköszönt, s nem tért se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a szegény ember házába. Ott aztán leült az asztalhoz, elővette a bicskáját, s föl sem kelt, míg a sült birkát meg a kenyeret az utolsó falatig meg nem ette. Estére megjött a szegény ember feleségestül, egy nagy köteg fával. Megéheztek a cipekedésben, de egyebet nem leltek az asztalon, mint csontot meg kenyérhéjat. A csontokat és a kenyérhéjat pedig belepték a legyek. - Ezt már nem hagyom annyiban! - fogadkozott a szegény ember. - Mit akar tenni kend? - kérdezte az asszony. - A legyek megették a birkapecsenyét meg a kenyeret. Megyek, bepanaszolom őket a bírónál. Az majd igazságot tesz. El is ment a bíróhoz, s elmondta, mekkora nagy igazságtalanság esett vele. Gondolkozott a bíró egy darabig, aztán megkérdezte: - Azt akarja kend, hogy igazságot tegyek? - Azt hát! - válaszolt az ember. - Jól van - mondta a bíró -, a legyeknek bűnhődniük kell. Ezért , ahol meglát egyet belőlük, üsse agyon.
Még ki sem mondta az ítéletet a bíró, egy légy szállott a homlokára. A szegény ember pedig úgy odavágott a botjával, hogy a bíró menten szörnyethalt.
↧

Farsangi versek, mesék - válogatás

February 11, 2017, 3:02 pm
$
0
0
↧
Viewing all 905 articles
Browse latest View live
Search
<script src="https://jsc.adskeeper.com/r/s/rssing.com.1596347.js" async> </script>