Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy

Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak fel­túrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandoz­ták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. 

Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon. 

— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte. 

— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka. 

— Minek? Minek? 

— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szán­kóm, hogy még a téli szél sem ér utol! 

— Hideg lesz! Hideg lesz! 

— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra! 

— Kit viszel magaddal? 

— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. 

A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a pa­tak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szar­vasok. 

Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármá­ra lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié. 

— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz! 

— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szán­kófélém volna...

— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle! 

— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig! 

Már indult is az egész társaság malacka háza felé. 

Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre tü­relmetlenebbül. 

— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl. 

— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege. 

Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy megla­pult, hogy a kunkori farkincája se rezzent. 

— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és dél­re visszahozzuk! 

Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanat­lan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem moz­dulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez? 

— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy lát­szik, korán reggel kiment az Ürgedombra! 

— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábál­nunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot! 

Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok idő­be telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Bös­két, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mu­tatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mö­gött a kanyarban. 

— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kime­legszik. 

A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra. 

— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körül­nézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott. 

— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt va­lahol. 

— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, oda­bent .. . 

A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szu­szogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egye­dül! ... 

— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült. 

— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánká­zott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. 

Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. 

Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét: 

— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget. 

— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! 

Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kuko­ricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek. 

— Ki az? 

— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid! 

— Mit akartok? 

— Majd meglátod! 

Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarva­sok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé. 

— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem vol­tál itthon. Ezt hoztuk helyette! 

Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt. 

— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szán­kódat, többet is hoztunk volna. 

— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott: 

— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál? 

Malackánál újra eltörött a mécses. 

— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta. 

— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e? 

— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.