Volt egyszer egy nyulacska. Icipici, nagy fülű. Alig nyitotta ki a szemét, máris ezt hallotta:— Félni kell! Félni kell! Mindenkitől félni kell!
Feje felett titokzatosan susogott a rozs, és izgatottan beszélgettek a nagy nyulak.
— Hallotta-e, szomszédasszony? Szegény Makogit megkergették a vadászkutyák!
— Az semmi, komámasszony! Én tegnap valódi madárijesztőt láttam!
— No és az ölyvek? Minduntalan a fejünk felett lebegnek.
— Örökös rettegés az élet. Hegyezze csak a fülét, kedvesem! Most is mozog a közelben valami.
Hopp! — már ugrottak is annyifelé, ahányan voltak, pedig csak a nyulacska fészkelődött a puha vackon a testvérei mellett, akik között ő volt a legkisebbik.
Amint nőttek, növekedtek, mind okos, óvatos nyulak lettek, csak a pici nem érzett magában elég gyávaságot. Ezért a szülei nagyon aggódtak miatta. Nyuszi anyó még Tapsi doktor bácsihoz is elvitte.
— Sok bajuk lesz vele, mert nem eléggé. nyúlszívű — mondta komolyan a doktor.
Amikor beadták a mezei iskolába, Nyúl papa naponta kapta a figyelmeztetéseket, mert a legkisebbik fia sosem volt eléggé óvatos.
— Milyen a világ? — kérdezte egy szép napon Nyulambulam tanító bácsi az iskolában.
— Gyönyörű! — vágta rá boldogan a nyulacska, de az öreg nyúl mérgesen dobbantott.
Ostobaság! A világ tele van veszedelmekkel, és aki még ennyit sem tud, annak intőt adok.
És már írta is az intőt egy hernyórágta káposztalevélre. A nyulacska szepegve vitte hazafelé. Mit szól nyuszi apu? Mit mond nyuszi anyu? . . . Ráadásul holnap lesz az országos káposztavásár, és ő úgy szeretett volna egy kis vásárfiatorzsát!
A mezőn már húzták fel a lapulevél sátrakat, amikor Makogi bácsi körül hirtelen csődület támadt. Egy kiszáradt kút közelében szimatolt és aggodalmasan vizsgálgatott egy csomó friss lábnyomot. Vésztjósló hangon mondta:
— Ha így nézem, rókanyom ... Ha úgy nézem, farkasnyom! A közelben ellenség lappang, ezért kihirdetem, hogy az országos káposztavásár elmarad. Mindenki menjen haza, lapulni!
No, támadt erre jajveszékelés!
— Oda a sok finom káposztánk! Mind meghervad a drága káposztánk! Micsoda kár!
— Jaj de kár! — pityeredett el a nyulacska is, de Makogi bácsi rájuk mordult:
— Csend legyen! Róka is, farkas is halálos ellenségünk. Éppen ezért: futás! ...
Mind szétszaladtak, csak a nyulacska nézte szomorúan az ott hagyott lapulevél sátrakat, és majd megszakadt a szíve bánatában. Elmarad a káposztavásár! Kicsik és nagyok várva várt öröme! Nem, ezt igazán nem lehet elviselni. Valamit tenni kell, valami furfangosat és okosat, amitől a vásárt is megtartják, és az intőt is megbocsátják.
Tűnődve nézegette a kiszáradt kutat, és egyszer csak felujjongott: —Megvan!
Villámgyorsan gödröt kapart a kútház tövében, abba belebújt, és illatos, zöld levelekkel, virágokkal úgy betakarózott, hogy a füle hegye sem látszott. Azután hangosan, keservesen sírni kezdett. Így egészen olyan volt, mintha a kútban sírt volna valaki.
Alig zendített rá, már jött is a róka. Éppen az imént szalasztott el a legelőn egy kövér libát, és nagyon éhes volt.
— Ki jajgat itt? — kérdezte, vadpecsenyét szimatolva.
— Szegény, buta nyulacska vagyok! Beleestem a kútba! Róka bácsi, húzzon ki!
— Áháá! — A róka megnyalta a szája szélét. Micsoda fogás! Előbb azonban tudni akarta, érdemes-e fáradozni érte, és megkérdezte:
— Kövér vagy-e, fiacskám?
— Mint a káposztáshordó! Félek, nem is bírsz egyedül felhúzni. Okosan tennéd, ha segítségül hívnád Farkas bácsit!
A róka kényelmes volt és biztos a dolgában, elment hát a farkasért. Ha kövér a nyúl, ketten is jóllakhatnak belőle. A farkas jött szívesen, de kikötötte, hogy felezzenek. Alig értek a kúthoz, a nyulacska újra siránkozni kezdett.
— Ó, milyen ostoba vagyok! Elfelejtettem mondani, hogy mind a négy lábam eltörött, moccani sem bírok. Róka bácsinak le kell ereszkednie értem.
A róka már csillagokat látott az éhségtől, gondolkozás nélkül beleugrott hát a vödörbe, a farkas meg leeresztette. Odalent sötét volt, a róka meregette a szemét jobbra, balra, de sehol sem látott semmit.
— No, megvan-e? — kérdezte türelmetlenül a farkas.
— Mindjárt, mindjárt — felelte a róka.
— Nem jól látok, egy kicsit keresgélnem kell.
Közben pedig dühösen törte a fejét, hogy mit tegyen.
— Csúnyán rászedtek, de ha most megmondom a farkasnak, hogy nincs itt semmiféle nyúl, akkor nem húz fel, és idelent maradok. Ezért kikapart a kút falából egy jókora követ, hogy nehezebb legyen a vödör, és felkiáltott:
— Húzhatsz, farkas koma!
A farkas húzta, csak úgy izzadt belé! Fogát csattogtatta, száját nyalogatta — de el is tátotta, amikor felbukkant a róka a kővel ... egyedül.
— Hol a nyúl? — támadt rá haragosan.
— Nyomát se láttam! — bizonygatta a róka, de a farkas torkon ragadta.
— Hazudsz, galád tyúktolvaj! Megetted az egészet odalent! A róka nem szerette, ha a mesterségét emlegették, ezért lompos farkával pofon csapta az ordast:
— Te vagy a galád, te birkaszomorító! Akkor már mind a ketten a kútkáván álltak, úgy marakodtak.
— Engem akartál rászedni? — üvöltött a farkas.
— Ha nem hiszed, menj magad! — vonyított a róka, és úgy meglökte a farkast, hogy az meglódult és zsupsz! ... már kalimpált is lefelé a mélybe, de az utolsó pillanatban még belekapott a róka farkába, és így azt is magával rántotta. Nagyot nyekkentek odalent, és elkezdtek keservesen óbégatni. Talán még most sem hagyták abba. A nyulacska boldogan bújt elő rejtekéből, és örömében körültáncolta a mezőt:
— Megfogtam az ordas farkast! Megfogtam a ravasz rókát! Ne féljen többé senki, mégis lesz káposztavásár! Éljen a káposztavásár!
Mindenki ujjongott, amikor megtudta a nagy újságot, és saját fülével hallotta a pórul jártak vonyítását. Még az öreg nyulak is két lábra álltak a csodálkozástól. Nyuszi nénik, nyuszi bácsik ölelgették az icipici nyulacskát, az országos káposztavásáron pedig annyi vásárfiát kapott, hogy alig bírta hazacipelni. De mégis akkor volt a legboldogabb, amikor a káposztalevélre írott intőt Nyulambulam tanító bácsi ünnepélyesen megette ...