Már a verebek is csiripelték, hogy Pöttömke utazik! Csak egyet alszik, és viszi a gyorsvonat messze, messze. Másik nagymamához, akinek akkora kertje van, hogy a vége belelóg a patakba.
Mielőtt sor került volna az utazásra, Pöttömke mindennap vonatosdit játszott a pajtásaival. Az úgy ment, hogy először kiszámolták, hogy ki legyen a mozdony és ki legyen a kalauz, azután sorba álltak, mindenki megfogta az előtte álló derekát, és nagy si-hu-hu-val, zakatolással körbefutottak az udvaron. A porolónál és a körtefánál voltak az állomások. Sajnos, a kalauznak a vonat mellett kellett szaladnia, de így legalább jobban látta, ki lép rá a másik sarkára. Az ilyen ügyetlenkedőt kiállították a sorból. Az is megesett, hogy elszakadt a vonat. Ilyenkor újrakezdték a játékot ...
De most végre igazi vonaton utazott Pöttömke! Mielőtt beszálltak, Tündéranyu kérte a fiacskáját, hogy lehetőleg ne okozzon az úton semmiféle galibát. Apukája pedig a lelkére kötötte, hogy viselkedjék illedelmesen, ne kalimpáljon a lábával, és legyen kedves az utasokhoz. Pöttömke mindenre hevesen bólogatott, most pedig ott állt Tündéranyuval a vonat ablakában, karján sárga mackójával, és buzgón integetett Apunak, aki ott maradt az állomás peronján. De nemcsak ott maradt, hanem egyre kisebb lett, végül már csak egy pici, fekete pontnak látszott. Pöttömke aggodalmasan fordult az édesanyjához:
— Miért ment úgy össze Apu?
— Jaj, te buksi, nem ment össze, csak távolodunk tőle, és minél messzebb van valaki, annál kisebbnek látszik. Nézd csak a városunkat! Innen olyan, mintha játékkockákból építették volna.
— Igen, egészen olyan! — lelkendezett Pöttömke. — A Hétpettyes Áruház a dominósdobozomra hasonlít! A mosoda kéménye gyufaszál! A patak pedig éppen olyan kék pántlika, mint amilyet a macim nyakára kötöttél!
A vonat egyre gyorsabban kattogott, zakatolt, robogott át a kora reggeli fényben fürdő tájon.
— Ülj le a helyedre, kisfiam! — mondta Tündéranyu.
— Nem, inkább nézem a tévét! — mutatott az ablakra Pöttömke, mire a velük utazó bácsik és nénik nagyot nevettek. De később igazat adtak Pöttömkének, mert a vonat ablaka valóban olyan volt, mint egy színes képernyő, amelyen egymást kergetik a szebbnél szebb képek. Napraforgós kertek, piros tetejű házikók, dombok, völgyek tarka látványa suhant el a szemük előtt. Szőlő közül madárijesztő bólogatott, amott kácsák úszkáltak, gólya lépdelt a tocsogóban, nyuszi szaladt át a réten. Pöttömke valamennyinek integetett, s amikor belefáradt, felemelte a sárga mackó mancsát: integessen az!
Később a sárga mackó is belefáradt, de nem mondta, csak hirtelen lefordult Pöttömke karjáról, és felmordult: „Eeee!"
Volt az utasok között egy pogácsa arcú, kövér néni, az tüstént utánakapott, és visszaadta Pöttömkének.
— Tessék!
— Köszönöm szépen — felelte illedelmesen Pöttömke, és elhatározta, hogy ha valaki leejt valamit, ő is figyelmes lesz. Hadd legyen büszke Tündéranyu a kisfiára!
A kövér néni később almát vett elő a táskájából, és amikor megette, Pöttömke észrevette, hogy az almacsutkát a pad alá dobja. Nosza, tüstént ott termett, négykézlábra ereszkedett, és diadalmasan kihalászva, egyenesen a néni ölébe rakta: — Tessék!
A néni kinyitotta a száját, de nem az jött ki rajta, hogy „köszönöm", hanem egy nagy sikítás:
— Jaj, a ruhám!
Mert mi tagadás, az almacsutka piszkos lett a pad alatt és nedves, maszatos foltot hagyott a néni halványzöld szoknyáján. De hát ki tehetett erről? Igazán nem Pöttömke! Tündéranyu mégis őt dorgálta. Az utasok egyszerre izgatottak lettek, távolabb húzódtak tőlük, csak egy bajuszos vasutas bácsi nevetett:
— Igaza volt a kisfiúnak! Ne tessék a pad alá szemetelni!
Pöttömke kihúzta magát, és tenyerével letörölte azt a két könnycseppet, ami a dorgálás miatt szökött ki a szeme sarkából. Ettől a mozdulattól azonban az egész arca fekete lett, mert amikor négykézlábra állt, mind a két kezét bemaszatolta. Sőt, a két térde is ijesztően feketéllett!
Mit volt mit tennie Tündéranyunak, át kellett menniök a mosdóba. Soha még ilyen utat, mint ezen a zakatoló, hosszú folyosón át! ... Pöttömkének sehogy sem engedelmeskedtek a lábai. Amikor pedig odaértek, ahol az utasellátó bácsi egy pillanatra letette édességes kosarát a földre, amíg valakinek aprópénzt adott vissza, Pöttömke lábacskái teljesen felmondták a szolgálatot, és hupp! ... Ő maga szerencsésen beleült a kosár közepébe. Éppen oda, ahol a csodálatos minyonok voltak. Pöttömke borzasztó nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy Tündéranyunak ki kellett fizetnie a csokis minyonok árát, pedig nem is ehették meg. Furcsa dolog ez az utazás!...
Nagy nehezen mégis célhoz értek, úgy-ahogy lemosták a maszatot, és a visszaúton Tündéranyunak csak két helyen szakadt el a harisnyája, a lengőajtó pedig mindössze egyszer csípte oda Pöttömke hüvelykujját.
Vigasztalásul Tündéranyu elővett egy sonkás zsemlyét, majd kisvártatva egy másikat, mert az elsőt Pöttömke két harapás után kiejtette az ablakon. Olyan érdekes madarat látott a réten, hogy közelebb lépett az ablakhoz.
A zsemlye vajas felét a légáramlat felkapta, és bevitte a mögöttük lévő fülke nyitott ablakán, mire egy békésen szundikáló bácsi arra ébredt, hogy idegen tízórai érkezett a szájába. Nagy lármát csapott, mert ébren nem volt békés természetű. A zsemlye-ügynek csak a kalauz bácsi megjelenése vetett véget. Tündéranyu irult-pirult, Pöttömke szepegett, és megfogadta, hogy most már egész úton igazán meg se moccan, úgy ül, mint egy fababa!
Úgy is tett. Még akkor sem mozdult, amikor az egész fülke minden utasa azt kereste, hogy hová tűnhetett a nagy izgalomban a kövér néni fényképes igazolványa. Anélkül nem érvényes a kedvezményes menetjegye.
- Az előbb még megvolt! - bizonygatta hevesen a kalauz bácsinak, miközben hol pirosra gyulladt, hol meg elfehéredett az arca.
- Biztosan kiesett a táskámból!
Mindenki felállt, egy bácsi még az újságjait is laponként kirázta, de sehol semmi. Pöttömke őszintén megsajnálta szegény kövér nénit, amiért a kalauz bácsi felírta a nevét, címét, és valószínűleg büntetést kell majd fizetnie. Már-már azon volt, hogy mond valami kedveset, amikor a néni haragosan kibökte:
- Ez a haszontalan kölyök az oka mindennek!
Tündéranyu ekkor felállt, és kijelentette, hogy bocsánatot kér, átmennek egy másik fülkébe, talán még akad valahol két hely.
A vasutas bácsi segített leemelni a bőröndöt, Anyu pedig a kezét nyújtotta Pöttömkének:
- Gyere, fiacskám!
Pöttömke engedelmesen felállt és ment kifelé. Ha egyszer Tündéranyu mondja, meg kell mozdulnia! . . . Még ki sem léptek a fülke ajtaján, a kövér néni felkiáltott:
- Megvan az igazolványom!
És diadalmasan mutatott Pöttömke megüresedett helyére.
Hogy mit mondott még egyebet, azt Pöttömke már nem hallotta, mert Tündéranyu villámgyorsan vonszolta magával a kocsi másik végébe, azzal sem törődve, hogy hány szatyorba vagy kosárba akad bele a harisnyája.
Az volt a szerencse, hogy már nem tartott sokáig az út. Amikor befutott a vonat az állomásra, és leszálltak, Tündéranyu letette maga mellé a bőröndöt, egy pillanatra lehunyta a szemét és hangosan felsóhajtott:
- Jaj, Pöttömke! Remélem, most már nem történik semmi!
... Bumm! .. .
Ebben a szempillantásban hatalmasat puffant valami a bőröndön. Mellettük már lassan indult tovább a vonat, amelynek egyik ablakából kihajolva integetett a vasutas bácsi:
— A sárga mackó! A kisfiú a vonaton felejtette!
Nahát! ... A sárga mackó puffant akkorát a bőröndön, hogy Tündéranyu majdnem hanyatt esett ijedtében.
De akkor már egy kedves, öreg néni integetett feléjük a peronról. Másik nagymama.
Pöttömke egyszeriben megfeledkezett mindenről, még arról is, hogy legalább integessen egyet köszönetképpen a vasutas bácsi után. Felkapta a mackót, és hangos diadalkiáltással futott vele Másik nagymamához:
— Nagymama! Nagymamal... Képzeld, szerencsésen megérkeztünk! .. .
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.