Csiga Zsigának nem a lakáshivatal utalt ki lakást, mert Csiga Zsiga eredendően és születésénél fogva háziúr volt. Úgy is mondhatnánk, hogy született háziúr. Szép, csiga alakú, gyöngyházszínű háza volt. Nagyon szeretett benne lakni, annyira, hogy más lakót nem is tűrt meg. Általában gőgös háziúrnak tartották Csiga Zsigát az erdőben, ahol élt, és ezért senki sem szerette. Két szarvát mindig magasan hordta, és nem fogadta a lepkék köszönését, akik hódolatképpen összecsapdosták előtte szárnyaikat, ahogy az emberek a kezüket szokták. Csiga Zsiga már korán reggel elkezdte a mászkálást, úgy nyomult előre, mint egy tank, csak hogy minél többen láthassák a házát. Aki lassan jár, arra azt szokták mondani, hogy úgy mászik, mint a csiga. Csiga Zsiga meghazudtolta a nevét, bizonyára ő volt a leggyorsabb csiga, aki valaha is élt. Mindig fáradhatatlanul úton volt. Ha esett az eső, vagy nagyon sütött a nap, behúzódott házába, és nem jött elő, hiába énekelték a madarak:
Csiga Zsiga, gyere ki,
ég a házad ideki!
Csiga Zsiga nem volt hajlandó kidugni a szarvát, őt nem lehetett egykönnyen becsap - ni. Egyszer is, amint visszavonult Csiga Zsiga, hogy házát kellőképpen élvezhesse, éneket hall. Ketten énekeltek egyszerre, az egyik hang mély volt és búgó, a másik cingár és esdeklő. De nem is a szokásos dalocskát énekelték. Így hangzott: Csiga Zsiga, gyere ki, vendéged van ideki! Csiga Zsigának még nem volt soha vendége, és ezért érdeklődve bújt elő. Hát egy eltévedt Búgócsigát lát a háza előtt, olyat, amivel a gyerekek szoktak játszani. A másik vendége meg egy szegény, házatlan csiga volt. Mert talán tudjátok, hogy nincs minden csigának háza.
– Szólíts egyszerűen Facsigának – mondotta Búgócsiga Csiga Zsigának.
– Ez itten Csiga Biga – mutatta be a házatlan csigát.
– Azért jöttünk, hogy kibéreljük a házadat.
– Az én házamat? – kérdezte sértődötten, de kicsit meg is szeppenve Csiga Zsiga.
– Az én házam nem kiadó!
– Ugyan, ha nem volna kiadó, akkor nem volnánk itt. Tessék, nézd csak! Facsiga falevelet dugott Csiga Zsiga elé, melyen ez állott:
„Szép, gyémántszínű házam,
mely palotának is beillik,
a nyári hónapokra olcsón kiadó.
Tisztelettel
CSIGA ZSIGA, háztulajdonos”
Csiga Zsiga kétszer is elolvasta, és ha lett volna vére, biztosan elpirul, de minthogy nem volt, csak ezt mondta:
– Csigavér! Csiga Zsiga, csigavér!
Facsiga megjegyezte:
– No látod, mért tagadod le, amikor az egész erdő tele van ilyen falevél röpcédulákkal? Vagy talán nem te vagy Csiga Zsiga?
– Csiga Zsiga én vagyok, de biztosan egy gonosz mókus csinálta ezt a viccet, mert nem kiadó a házam! Hová is mennék lakni, ha kiadnám?
– Az minket nem túlzottan érdekel – válaszolta Facsiga.
– Különben is: A hirdetés szép szó, ha betartják: úgy jó!
– De értsétek meg – próbálta meggyőzni őket Csiga Zsiga –, a kutyatejfűre kérlek benneteket, nekem szükségem van a házamra! Ha kiadnám nektek, ugyan ki fogadna be magához, ha esik az eső?
– Csiga Biga biztosan befogadna – nyugtatta meg Facsiga Csiga Zsigát. Csiga Biga megerősítésül bólintott egyet a szarvaival.
– De én akkor sem adhatom ki nektek a házamat, még ha be is fogadnátok! – siránkozott megrémülve Csiga Zsiga.
– Hát akkor nincs mást tennünk – búgta megejtően mély hangján Búgócsiga –, mint hogy elvesszük erővel, téged kilakoltatunk, és mi beköltözünk. És büntetésből be sem engedünk, ha esik az eső, pedig különben beengedtünk volna! Erre már nem is válaszolt Csiga Zsiga. Megrémülve, a szokottnál is sokkal gyorsabban húzódott vissza a házába, és betapasztotta a kijáratot. Sem énekszóval, sem bűvigével nem lehetett előhívni. Búgócsiga és Csiga Biga pedig jót nevetett a pajkos mókussal együtt, hogy így megrémítették Csiga Zsigát. De Csiga Zsiga is alábbhagyott ezután gőgös háziúrságával, és nem hordta oly magasan a szarvát, a lepkéknek előre köszönt, és a szitakötőket megkérte, hogy ha elfáradnak, szálljanak le egész bátran a háza tetejére pihenni. Meg is szerette az erdőben mindenki Csiga Zsigát.