(Prisvin. Ford Gyáros László)
Tavaly a föld már fehér volt ez idő tájt, most hosszú, tartós az ősz, és a fekete földön messziről látszanak a futkározó fehér nyulak. Nagyon rossz most nekik! De nincs mitől tartania a szürke borznak. Úgy látszik, hogy a borzok még kijárnak. És milyen kövérek! Megpróbálok meglesni egy borzot üregében. Ebben a borongós időben a fenyőerdőben nem lelsz rá rögtön arra a csöndre, amelyben elfelejted minden hazulról magaddal hozott elképzelésedet a borongós és a derűs napok hangulatáról. Szüntelenül mozog minden, s ebben a szüntelen mozgásban értelmet és örömöt talál. Ez a part, ahol a borzok élnek, annyira meredek, hogy miközben felfelé másztam, gyakran kénytelen voltam otthagyni öt ujjam nyomát a homokban, a borz lábnyomai mellett. Leülök egy öreg fenyő tövében, s az alsó gallyak mögül figyelem az egyik üreg főnyílását. Egy mókus, amelyik éppen mohával bélelte ki télire odvat, leejtett egy gallyat, s ekkor kezdődött az a csönd, amelyet hallgatva a vadász nem unatkozik, órákig elül egy-egy borzüreg előtt.
Az égboltot sűrű felhő borítja, a kilátást elzárja a tömör fenyves erdő, a nap járásának legkisebb jele sem látható, de a borz sötét üregében mégis pontosan tudja, mikor nyugszik le a nap, s egy kis idő elteltével megpróbál kimenni szokásos éjszakai vadászútjára. Gyakran előfordul, hogy kidugja az orrát, horkant egyet, és visszabújik,
majd rendkívüli gyorsasággal kiugrik. Sokkal jobb napkelte előtt lesben állni, amikor a borz hazatér. Akkor nyugodtan ballag, sőt messze hangzó, sustorgó zajt csap. Most azonban már közeledik az ideje, hogy a borz elkezdi téli álmát, ilyenkor nem jár ki mindennap. Kár volna hát egész éjszaka hiába lesni s másnap pedig átaludni a napot.
Nagyon kényelmetlen helyzetben ülök itt, két lábam már egészen elzsibbadt. Most a borz váratlanul kidugta az orrát, s én egyszerre olyan jól érzem magam, mintha selyempárnákon üldögélnék. A borz megmutatta az orra hegyét, s ugyanabban a szempillantásban visszabújt. Egy fél órával később ismét kidugta az orrát, gondolkozott egy pillanatig, s megint visszabújt üregébe.
Többet azután már nem is jött ki. Én meg alig értem az erdő széléig, amikor fehér pelyhek kezdtek szállingózni. A borz pedig csak az orra hegyét dugta ki barlangjából, mégis megérezte a hóesést.