Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros érett alma mosolyog le rá.
„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is. „ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.
Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:
Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le. Akkor a nyuszit kereste meg Marika.
Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.
Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni. Ment a kislány a varjúhoz.
Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.
Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. – dicsekedett a varjú.
Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát. Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le. Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:
Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!
Az almafa ekkor megszólalt: - Gyere közelebb, Marika!Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról, leesett, egyenesen a kislány kezébe.
„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is. „ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.
Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:
Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le. Akkor a nyuszit kereste meg Marika.
Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.
Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni. Ment a kislány a varjúhoz.
Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.
Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. – dicsekedett a varjú.
Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát. Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le. Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:
Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!
Az almafa ekkor megszólalt: - Gyere közelebb, Marika!Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról, leesett, egyenesen a kislány kezébe.