Egyszer, nagyon régen, iszonyú forró nyár köszöntött a világra. Egy csepp eső nem sok, de annyi sem hullott hetekig.
A szárazságtól nagyon szenvedett a föld, szomjasan vágyakozott egy kis nedvesség után. A falevelek megsárgultak, a fű kiégett, a gyümölcs mind összeaszalódott, az erdő állatai tikkadtan vándoroltak forrástól patakig, az emberek pedig napkeltétől napszálltáig az eget vizsgálták: feltűnik-e már valahol egy fia-felhő?
Legjobban szenvedtek azonban az erdei meg a mezei virágok. Elfonnyadtak, mielőtt még kinyíltak volna, szomorúan lehajtották fejecskéjüket és meghaltak.
A szellő egy napon hírül hozta, hogy a kerti virágok cseppet sem szenvednek a szárazságtól, vígan élnek, virulnak, mert az emberek este-reggel locsolják őket.
Egy forró nyári estén a vadvirágok elhatározták, hogy követséget küldenek a kerti virágokhoz, hátha befogadják őket is maguk közé.
A követség tagjai: a margaréta, pipacs, búzavirág, ibolya meg a többiek, tüstént útnak indultak és másnap kora hajnalban, nagy illedelmesen benyitottak egy szép virágoskert rácsos kapuján.
A kerti virágok kíváncsian nézték a vendégeket. Vajon mit akarhatnak?
- Szép jó reggelt, nemes rokonaink! – köszöntek illendően a vadvirágok.
- Jó reggelt, szép napot! – csilingelt a harangvirág.
- Mi járatban vagyok?- kérdezte kegyesen a szegfű.
A pipacs előlépett, gondosan kisimította kicsit gyűrött selyemszoknyáját, meghajolt a rózsa felé, és belekezdett a mondókájába:
- Szomjazunk, szenvedünk, pusztulunk, mi vadvirágok … úgy vágyunk egy csepp nedvesség után …. Azt hallottuk, rajtatok segítenek az emberek. Ezért hát elhatároztuk, hogy …
Pipacsvirág itt megakadt, még jobban elpirult zavarában. Körülnézett.
A kert virágai előkelően hallgattak, a vadvirágok küldöttsége pedig suttogva biztatta:
- Beszél, Pipacs, beszélj …
Pipacsvirág tehát megköszörülte torkát és nagy bátran kimondta:
- Arra kérünk benneteket, fogadjátok be a vadvirágokat is magatok közé!
No lett erre nagy mozgolódás!
A rózsa gőgösen elfordította szép fejét, a liliom bűvös illatot árasztott, hogy ne is érezze a vadvirág rokonság közönséges fűszagát, a kerti margaréta megtagadta az atyafiságot a mezei margarétával, a harangvirág meg éktelen csilingelésbe kezdett.
- Menjetek haza, ti csak elcsúfítanátok a mi díszes társaságunkat! – vetette oda a mályvácska.
Hanem ez már nagyon csúnya sértés volt. A pipacs szinte lángolt, olyan vörös lett szégyenében és haragjában. Intett a többieknek és köszönés nélkül kifelé indultak. Már majdnem a kapuban voltak, mikor utánuk szólt a rózsa:
- Hallod-e, ibolya, te itt maradhatsz, ha szép csendesen meghúzódol valahol. Téged megtűrünk, mert kellemes az illatod …
A kis ibolyának elszorult a szíve, olyan régen szomjazott már egy kevés nedvesség után, s látta, hogy az emberek éppen készülődnek, hogy meglocsolják a kerti virágokat.
- Ne hallgass rájuk, gyere velünk haza! – hívta a margaréta.
Hanem az ibolya ebben a pillanatban egy icipici csepp vizet érzett a szirmain. Tikkadtan fordult vissza.
- Ó, csak egy-két csöppecskét hadd igyak!
- Szóval … Itt maradsz? – kérdezte a pipacs.
- Igen … Nagyon szomjas vagyok!
A vadvirágok elvonultak, ibolyácska pedig ott maradt a kertben.
… Még aznap este olyan finom, langyos zápor hullott, hogy felüdült tőle erdő, mező. Az erdei-mezei ibolyák pedig ezen a napon megszakították a rokonságot az állhatatlan kis kerti ibolyával. Az meg szegény, úgy szégyenkezett, hogy szégyenében elveszítette az illatát.
Sok-sok idő telt el azóta. A kerti ibolya évről évre szebb, pompázatosabb, hanem illatot, azt hiába koldul erdei-mezei rokonaitól.
Úgy megharagudtak rá, hogy egy csepp illat nem sok, de annyit sem küldenek neki!
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.
Legjobban szenvedtek azonban az erdei meg a mezei virágok. Elfonnyadtak, mielőtt még kinyíltak volna, szomorúan lehajtották fejecskéjüket és meghaltak.
A szellő egy napon hírül hozta, hogy a kerti virágok cseppet sem szenvednek a szárazságtól, vígan élnek, virulnak, mert az emberek este-reggel locsolják őket.
Egy forró nyári estén a vadvirágok elhatározták, hogy követséget küldenek a kerti virágokhoz, hátha befogadják őket is maguk közé.
A követség tagjai: a margaréta, pipacs, búzavirág, ibolya meg a többiek, tüstént útnak indultak és másnap kora hajnalban, nagy illedelmesen benyitottak egy szép virágoskert rácsos kapuján.
A kerti virágok kíváncsian nézték a vendégeket. Vajon mit akarhatnak?
- Szép jó reggelt, nemes rokonaink! – köszöntek illendően a vadvirágok.
- Jó reggelt, szép napot! – csilingelt a harangvirág.
- Mi járatban vagyok?- kérdezte kegyesen a szegfű.
A pipacs előlépett, gondosan kisimította kicsit gyűrött selyemszoknyáját, meghajolt a rózsa felé, és belekezdett a mondókájába:
- Szomjazunk, szenvedünk, pusztulunk, mi vadvirágok … úgy vágyunk egy csepp nedvesség után …. Azt hallottuk, rajtatok segítenek az emberek. Ezért hát elhatároztuk, hogy …
Pipacsvirág itt megakadt, még jobban elpirult zavarában. Körülnézett.
A kert virágai előkelően hallgattak, a vadvirágok küldöttsége pedig suttogva biztatta:
- Beszél, Pipacs, beszélj …
Pipacsvirág tehát megköszörülte torkát és nagy bátran kimondta:
- Arra kérünk benneteket, fogadjátok be a vadvirágokat is magatok közé!
No lett erre nagy mozgolódás!
A rózsa gőgösen elfordította szép fejét, a liliom bűvös illatot árasztott, hogy ne is érezze a vadvirág rokonság közönséges fűszagát, a kerti margaréta megtagadta az atyafiságot a mezei margarétával, a harangvirág meg éktelen csilingelésbe kezdett.
- Menjetek haza, ti csak elcsúfítanátok a mi díszes társaságunkat! – vetette oda a mályvácska.
Hanem ez már nagyon csúnya sértés volt. A pipacs szinte lángolt, olyan vörös lett szégyenében és haragjában. Intett a többieknek és köszönés nélkül kifelé indultak. Már majdnem a kapuban voltak, mikor utánuk szólt a rózsa:
- Hallod-e, ibolya, te itt maradhatsz, ha szép csendesen meghúzódol valahol. Téged megtűrünk, mert kellemes az illatod …
A kis ibolyának elszorult a szíve, olyan régen szomjazott már egy kevés nedvesség után, s látta, hogy az emberek éppen készülődnek, hogy meglocsolják a kerti virágokat.
- Ne hallgass rájuk, gyere velünk haza! – hívta a margaréta.
Hanem az ibolya ebben a pillanatban egy icipici csepp vizet érzett a szirmain. Tikkadtan fordult vissza.
- Ó, csak egy-két csöppecskét hadd igyak!
- Szóval … Itt maradsz? – kérdezte a pipacs.
- Igen … Nagyon szomjas vagyok!
A vadvirágok elvonultak, ibolyácska pedig ott maradt a kertben.
… Még aznap este olyan finom, langyos zápor hullott, hogy felüdült tőle erdő, mező. Az erdei-mezei ibolyák pedig ezen a napon megszakították a rokonságot az állhatatlan kis kerti ibolyával. Az meg szegény, úgy szégyenkezett, hogy szégyenében elveszítette az illatát.
Sok-sok idő telt el azóta. A kerti ibolya évről évre szebb, pompázatosabb, hanem illatot, azt hiába koldul erdei-mezei rokonaitól.
Úgy megharagudtak rá, hogy egy csepp illat nem sok, de annyit sem küldenek neki!
Megjelent: A bűvös csengettyű és más mesék című mesekönyvben, 1958.