(Ukrán népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
Élt egyszer egy öreg apóka. Egész életében hordókat, teknőket csinált, ez volt a mestersége. Ezért hívták Kádár apónak. Egyszer semmi munkája sem akadt, s még annyi pénze sem volt, hogy kenyerei tudjon venni.
S akkor azt mondta a szomszédja:
— Látom, apóka, nincs mit enned. Csinálj nekem egy szép kis teknőt, cserébe kapsz érte kenyeret.
Apóka megörült és mindjárt nekilátott a munkának. Elkészítette a teknőt, hátára vette és elindult vele a szomszédhoz. De a teknő nemcsak szép volt, hanem nehéz is. Úgy megnyomta apóka hátát, hogy a nagy forróságban alig tudta vinni.
Szerencsére egy tölgyfaerdőn baktatott keresztül. Letörölte arcáról a verejtéket, s leült az árnyékban.
— No, ha már leültem, szundítok is egyet! — gondolta apóka és elnyúlt a füvön. A teknőt meg magára borította, mint valami takarót.
Kis idő múlva arra fut egy nyuszi. Meglátja a felfordított teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal, hopp! — felült a tetejére.
Megint csak elmúlt egy kis idő — s arra szalad a róka. Megáll, nézi, nézi a teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És odaült a nyulacska mellé.
De alighogy odaült, már jött is a farkas, és ámulva kiáltotta:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És szépen odatelepedett a róka mellé. Most már hárman ültek a teknőn: a nyúl, a róka, meg a farkas.
De lám. megint csak jön valaki: dirmeg-dörmög, cimmeg-cammog — a medve! Meglátja a teknőt, s megáll, nagy csodálkozással:
Élt egyszer egy öreg apóka. Egész életében hordókat, teknőket csinált, ez volt a mestersége. Ezért hívták Kádár apónak. Egyszer semmi munkája sem akadt, s még annyi pénze sem volt, hogy kenyerei tudjon venni.
S akkor azt mondta a szomszédja:
— Látom, apóka, nincs mit enned. Csinálj nekem egy szép kis teknőt, cserébe kapsz érte kenyeret.
Apóka megörült és mindjárt nekilátott a munkának. Elkészítette a teknőt, hátára vette és elindult vele a szomszédhoz. De a teknő nemcsak szép volt, hanem nehéz is. Úgy megnyomta apóka hátát, hogy a nagy forróságban alig tudta vinni.
Szerencsére egy tölgyfaerdőn baktatott keresztül. Letörölte arcáról a verejtéket, s leült az árnyékban.
— No, ha már leültem, szundítok is egyet! — gondolta apóka és elnyúlt a füvön. A teknőt meg magára borította, mint valami takarót.
Kis idő múlva arra fut egy nyuszi. Meglátja a felfordított teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal, hopp! — felült a tetejére.
Megint csak elmúlt egy kis idő — s arra szalad a róka. Megáll, nézi, nézi a teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És odaült a nyulacska mellé.
De alighogy odaült, már jött is a farkas, és ámulva kiáltotta:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És szépen odatelepedett a róka mellé. Most már hárman ültek a teknőn: a nyúl, a róka, meg a farkas.
De lám. megint csak jön valaki: dirmeg-dörmög, cimmeg-cammog — a medve! Meglátja a teknőt, s megáll, nagy csodálkozással:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal odaül melléjük negyediknek, a teknő szélére.
Hát amint ott ülnek, üldögélnek, eszükbe jut, hogy nem is ebédeltek.
Azt mondja a medve:
— Megyek az erdőre, szerzek egy kis mézet, s idehozom.
A farkas így szólt:
— A szomszéd tanyán egy zsíros bárányt láttam, én azt hozom ide.
A róka azt mondta:
— Én egy kövér gúnárt láttam, azt cipelem ide!
Utoljára a nyulacska szólalt meg:
— Én a kertben egy hatalmas káposztát láttam, azt gurítom ide.
És mind a négyen elmentek, hogy megszerezzék a zsákmányt. Elsőnek a medve tért vissza. Egész kaptárra való lépes mézet hozott, s ahogy ledobta, csak úgy rengett a teknő. Azután a farkas jött vissza a báránnyal, a róka a gúnárral, végül a nyulacska is megérkezett egy óriási káposztával.
Elkezdtek lakmározni. De még le sem nyelték az első falatot, mikor a szunyó káló apóka átfordult a másik oldalára — s a teknő megmozdult.
— Nézzünk oda! Ki mozgatja ezt az asztalt? — dörmögött a medve és tovább falatozott.
Kis idő múlva megint csak megmozdult a teknő — s most a farkas kiáltott fel:
— Ejnye no! Ki mozgatja ezt az asztalt? — és ő is tovább evett.
De nem sokáig — mert a teknő újra megmozdult!
— Ejnye no! — mérgelődött a róka. — Ki mozgatja ezt az asztalt? — és csámcsogott tovább.
Már azt hitték, nincs semmi baj, mikor apóka hirtelen egy hatalmasat nyújtózkodott, s a teknő majdnem felborult.
— Jaj nekünk! — kiáltott a nyulacska. — Ki mozgatja ezt az asztalt? Gyertek, szaladjunk!
És szaladt a négy koma, azt se tudták, merre, hova, rohantak ész nélkül. Otthagyták a húst, a mézet, a káposztát — s ha akarták, ha nem, megvendégelték apókát.
Hát még az a szép cipó, amit a szomszédtól kapott a teknőért! Apóka olyan lakomát csapott, hogy három napig aludt utána!
Azzal odaül melléjük negyediknek, a teknő szélére.
Hát amint ott ülnek, üldögélnek, eszükbe jut, hogy nem is ebédeltek.
Azt mondja a medve:
— Megyek az erdőre, szerzek egy kis mézet, s idehozom.
A farkas így szólt:
— A szomszéd tanyán egy zsíros bárányt láttam, én azt hozom ide.
A róka azt mondta:
— Én egy kövér gúnárt láttam, azt cipelem ide!
Utoljára a nyulacska szólalt meg:
— Én a kertben egy hatalmas káposztát láttam, azt gurítom ide.
És mind a négyen elmentek, hogy megszerezzék a zsákmányt. Elsőnek a medve tért vissza. Egész kaptárra való lépes mézet hozott, s ahogy ledobta, csak úgy rengett a teknő. Azután a farkas jött vissza a báránnyal, a róka a gúnárral, végül a nyulacska is megérkezett egy óriási káposztával.
Elkezdtek lakmározni. De még le sem nyelték az első falatot, mikor a szunyó káló apóka átfordult a másik oldalára — s a teknő megmozdult.
— Nézzünk oda! Ki mozgatja ezt az asztalt? — dörmögött a medve és tovább falatozott.
Kis idő múlva megint csak megmozdult a teknő — s most a farkas kiáltott fel:
— Ejnye no! Ki mozgatja ezt az asztalt? — és ő is tovább evett.
De nem sokáig — mert a teknő újra megmozdult!
— Ejnye no! — mérgelődött a róka. — Ki mozgatja ezt az asztalt? — és csámcsogott tovább.
Már azt hitték, nincs semmi baj, mikor apóka hirtelen egy hatalmasat nyújtózkodott, s a teknő majdnem felborult.
— Jaj nekünk! — kiáltott a nyulacska. — Ki mozgatja ezt az asztalt? Gyertek, szaladjunk!
És szaladt a négy koma, azt se tudták, merre, hova, rohantak ész nélkül. Otthagyták a húst, a mézet, a káposztát — s ha akarták, ha nem, megvendégelték apókát.
Hát még az a szép cipó, amit a szomszédtól kapott a teknőért! Apóka olyan lakomát csapott, hogy három napig aludt utána!