(Lengyel Balázs meséje)
A mozdony azt mondta: Psiu-psiu. Nagy fehér gőzszárnyakat eregetett. Azt hittem, mindjárt elszállunk. De nem szálltunk, csak eldöcögtünk.
A kocsi egyre kotyogott. Kat-kat, u-ta-zunk. Kat-kat, u-ta-zunk. Meg azt is mondta: Ma-ri-ka. Ma-ri-ka. Mert engem Marikának hívnak. Végül azt mondta: Meg-ér-kez-tünk.
És csakugyan megérkeztünk.
Az autóbusz már ott várakozott a vasútállomás másik oldalán. Amíg állt, azt mondta: Brrr... brrr... brrr. De amikor elindult, összevissza beszélt. Nem volt semmi értelme.
Nénik és bácsik szálltak fel, másfajta nénik és bácsik, mint odahaza Budapesten. A bácsiknak bajusza volt, a néniknek fejkendője, s a szájuk nem volt piros, hanem csak olyan, mint az enyém. Nagy kosarakat meg puttonyokat cipeltek. Az egyik puttonyba éppen beleláttam, odatették mellém a földre. Kék babos vászonnal volt letakarva, és minden zökkenőnél azt mondta: Kot-kot. Mögöttem a kosár ráfelelt: Sáp-sáp.
Aztán leszálltunk.
Egy kis ösvényen felfelé mentünk az erdőszélig. Anyu vitte a nagytáskát, én a kosarat. Bizony nem volt könnyű.
Az erdőszélen állt a ház. Szép, nagy ház volt, de nem kőből, egymásra fektetett fatörzsekből csinálták. Nénik és bácsik szaladtak elénk, s ahogy már szokták, mindenfélét beszéltek. Volt ott egy bácsi, tetőtől talpig zöld ruhában, még a kalapja is zöld volt, s hátul valami sörte ült rajta, olyasformán, mintha apa borotvaecsetjét tűzte volna oda.
A bácsinak puska lógott a vállán, s ezért mindjárt tudtam, hogy ő az erdész bácsi. Egy néni odajött hozzám.
- Hát téged hogy hívnak ? - kérdezte.
Megmondtam, de kicsit húzódozva, mert mindig ezt kérdezik. Akkor azt mondja:
- A szemed miért olyan kormos ? Mért nem mosod ?
S mosolygott hozzá, de olyan kedvesen, hogy nekem nevetnem kellett. Láttam ám, hogy neki is nagy fekete szeme van, meg a haja, mint a szurok.
- A néni mért nem mossa a szemét? - kérdeztem. Elkacagta magát erre, s megölelt.
- No nézzétek a kislányt! Vigyázz, Marika - fenyegetett meg a mutatóujjával - lefestem a te kormos szemedet, s majd ha nagy leszel, akkor is látni fogod, hogy sose mostad.
Egy nagy-nagy füzetféle volt a bal kezében, s mutatta, hogy abba festeget.
Egy kislány meg egy kisfiú jött aztán oda, és csak bámultak rám.
- Marika, menj, játsszatok - mondta anyukám, és elvette tőlem a kosarat.
Elmentem velük. Azt hittem, homokozni hívnak, mert mi odahaza Julikával mindig homokozunk. De itt nem volt homok, se hinta, csak erdő. Még a házat is körülvették a fák.
- Tudsz papírcsónakot csinálni? - kérdezte Jani, a kisfiú.
- Nem tudok.
- Majd megtanulod, csak gyere.
A fák között, nem messze egy kis patak folydogált. Odamentünk a partjára. Már álldogált ott három fiú, s csónakot eregettek. Újságpapírból hajtogatták a csónakot, meg kéményes gőzhajót is, szépen úsztak a vízen.
Bözsivel - úgy hívták a másik kislányt - mi is csináltunk egy csónakot. Még utast is tettünk bele, egy cserebogarat. A cserebogár útközben mászkálni kezdett, majd felborította a hajónkat, s aztán egyszerre csak hopp, elszállt.
- No, ez elment - mondta Jani. S ezen nevetni kellett. Akkor valami a bokorban megzörrent mögöttünk. Meg nyüszített is egy picikét, azt mondta: liii...
A fiúk felugrottak, mi van ott. Csak nem sündisznó?
Ki is futott onnan egy kis állat, s bebújt a másik bokorba.
- Fogjuk meg!
Jani mindjárt magyarázta, hogy mi, lányok, maradjunk itt, ők majd fiúk hárman megkerülik a bokrot. De el ne szalasszuk ám, ha menekül!
Felálltunk szépen, Jani megzörgette a bokrot, ki is szaladt a kis állat Bözsi meg Jani között.
- Hiszen ez egy kismalac! - kiáltották. - Hogy kerül ide az erdőbe ?
- Tán elhagyta az anyja.
- De a konda nem jár erre!
- Fogjuk meg, fogjuk meg!
No, a fiúk haditanácsa szerint, szép lassan körülálltuk megint a malacka új búvóhelyét. Jani, Pisti túloldalt zörgették a bokrot, mi meg többiek ott guggoltunk az aljában kitárt karral.
Ám hiába zörögtek, meg csapkodták a gallyakat, nem mozdult
semmi.
- Á, nincs ez már itt - mondta a harmadik fiú, annak még nem tudtam a nevét.
- Itt kell legyen! - mondta Jani, és lehasalva, egy bottal ütögette a bokor tövét.
Most se mozdult semmi.
Igen. de látom én, hogy egy kedves kis malacka hátrál kifelé a sűrű gallyak között éppen az orrom előtt. Kinyúltam, s két kézzel
elkaptam.
Nagyot visított, hogy uiii! Majd elejtettem ijedtemben.
- Megvan! Megvan! - volt nagy rikoltozás.
Jaj, de ijedt kis malacka volt, nyüszített, rúgkapált kétségbeesésében. Csak akkor nyugodott meg, mikor egészen magamhoz öleltem. Akkor meg bekapta a hüvelykujjamat a fogatlan kis szájába, és azt szopogatta.
Szóltam Bözsinek:
- Nézd csak, mit csinál.
- Hiszen éhes szegény - mondta Bözsi. - Meg kell etetni.
- Adjunk neki tejet. Bözsi nevetett.
- Nem tud ez még inni.
Fogtuk a malackát, dehogy adtuk oda a fiúknak, s beszaladtunk vele a konyhába. Nem volt ott senki, mert Bözsi mamája éppen anyukámnak mutogatta a konyhakertet. Velük volt a rajzoló néni meg a vadász bácsi is.
- Nem baj - mondta Bözsi -, tudom én, hogy édesanyám hogy csinálja. Szokta ő is szoptatni a kismalacokat.
Hozott a kamrából egy cuclit, beleöntött egy kis tejet, s odakínálta a malackának.
- No, igyál, kis Fáni - mondta neki.
- Fáni? - kérdeztem.
- Hívjuk Fáninak, jó?
- Jó.
Fáni jóízűen kortyolgatott, egykettőre kiürítette a cuclit.
Bözsi fogta s újratöltötte. Én addig leültem egy kis zsámolyra, s ölembe vettem a malackát. Piros babos szoknya volt rajtam, legkedvesebb szoknyám. Úgy látszik, tetszett a kis Fáninak is, mert úgy belefúrta magát, alig látszott ki belőle.
Fáni éppen a második cuclit szopogatta, amikor visszatért anyukám, s vele a nénik meg az erdész bácsi.
- Hát ez meg hogy kerül ide ? - bámult rám az erdész bácsi. De úgy nézett, mint aki sosem látott még kismalacot.
- Fogtuk az erdőszélen.
A fiúk mindjárt magyarázni kezdték, hogy így meg úgy körülkerítettük a bokrot, mert hát a fiúk már ilyenek. Közben Fáni jóízűen kortyolgatott az ölemben. A babos szoknya ráncai közül csak a feje meg a háta látszott ki.
- De hiszen ez egy kis vadmalac! - kiáltotta az erdész bácsi. - Egy vadmalac, azért csíkos a háta.
S csakugyan: Fáni hátán ujjnyi széles, barna csíkok húzódtak végig.
- Dehogy vad, szelíd! - mondtam én. - Egészen belebújt az ölembe.
Mindenki kinevetett engem, pedig Fánika csakugyan szelíd volt, még ha vaddisznó volt is az anyja.
- Maradj csak úgy egy kicsikét - mondta a rajzoló néni, s láttam, hogy előveszi azt a füzetet, s már fut is jobbra-balra a ceruzája a papíron.
Egykettőre elkészült a rajz.
Ott volt rajta a kis vaddisznó cuclival az ölemben, és persze ott vagyok rajta én is. A szemem persze kormos rajta, hű, de milyen kormos szemet csinált nekem az a néni! Pedig tudhatta, mosom én minden reggel!