-          Ház ez miből lehet? - kérdezte az első.

-          Nem fából - mondta a második.

-          Nem is szénből - vélte a harmadik. Az első, hogy megtudja, miből is van

az út, lekuporodott és megnyalta. Csoko­ládéból volt, igen, az egész út csokoládé­ból készült.

Elkezdték enni az utat. Megették egy darabon. Aztán még egy darabon. Köz­ben az út mentén hófehér kilométerkö­vet pillantottak meg. Nem volt az se kő­ből, se betonból, se krétából.

A második testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a hófehér kilométer­kő. Tejszínhabból volt, finom, édes tej­színhabból.

Ették tovább a csokoládéutat, tejszín­hab kilométerkővel. Leszállt az este, de a három kis testvér még mindig csak ette és ette a csokoládéutat és tejszínhab ki­lométerkövet, míg egyikből se maradt semmi. Nem volt már se csokoládé, se út, se tejszínhab, se kilométerkő.

-          Hol vagyunk? - kérdezte ekkor az első.

-          Valahol - mondta a második.

-          Sehol - mondta a harmadik.

Nem tudták, mitévők legyenek. Szerencséjükre, a mezőről ha­zatérőben arra szekerezett egy parasztbácsika.

-          Majd én hazaviszlek benneteket - mondta. És hazaszekere­zett velük, egészen a házuk kapujáig. Miközben leszálltak, észre­vették, hogy a szekér nincsen se vasból, se fából, se műanyagból. Vajon miből lehet?

A harmadik testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a szekér. Piskótából volt, piskótatésztából. Se szó, se beszéd, neki­láttak, megették: nem hagytak belőle egy fia kereket, egy árva lőcsöt se.

Sohase volt még ilyen szerencséje a három kis testvérnek. És ki tudja, lesz-e még valaha?